.jpg)
művészeti vezető
Bár zenész család gyermeke vagyok, egyáltalán nem volt senkinek sem a célja, hogy belőlem is zenész váljon. Ugyanakkor ez a fajta mindennapi légkör, a tradíciók és a neveltetés akarva-akaratlanul kialakít az emberben egyfajta elköteleződést a zene iránt.
Részese lehettem édesanyám jó néhány órájának a pécsi zeneművészeti szakközépiskolában, amelynek az is része volt, hogy mindenféle hangszeren játszó zenészt kísért zongorán, illetve jelen voltam édesapám számtalan vezénylésén, kóruspróbáján, ahol pedig az emberi hanggal mint hangszerrel ismerkedhettem meg.
Nem véletlen, hogy a cselló tetszett meg nekem, mert hangzásában, hangfekvésében ez a hangszer áll legközelebb az emberi hanghoz – a mély basszustól egészen a magas szopránig fogja át az öt-hat oktávot, a jobb kéz és a vonó a légzést szimbolizálja, a húrok pedig a hangszálakat.
Persze ez akkor még egy nagyon intuitív dolog volt bennem, és ami a leginkább hozzájárult ahhoz, hogy megszeressem ezt a hangszert, az a zeneiskolai tanárom személye volt, Mátrai Mária ugyanis át tudta nekem adni a zenélés élmény- és játékszerűségét, illetve megalapozta bennem a csellóhoz szükséges fizikai hozzáállást és szabályokat is.
A zenélést nyolcévesen kezdtem, majd miután tizenegy évesen megnyertem egy országos versenyt, felvettek a Zeneakadémia előkészítő osztályára. Hét év után, egy nemzetközi verseny megnyerve azt éreztem, zsákutcába jutottam, hirtelen nem értettem, miért is csinálom ezt az egészet. Így visszatekintve azt gondolom, akkorra nőttem ki a közegemből, és a „megoldás” az lett, hogy Bécsbe mentem tanulni, ahol ismét egy nagyon jó tanárra találtam Reinhard Latzko személyében.
Ráadásul egy olyan osztályba kerültem, amely rendkívüli módon inspirált engem – és nem feltétlenül azért, mert mindenki átlagon felüli csellista lett volna, hanem mert mindannyian rettentő kreatívak voltak. Egyszóval jót tett a közegváltás, és a versenyek, amelyekre itt készülhettem fel, újra kihívást jelentettek a számomra.
Az utolsó mesteremmel, Frans Helmersonnal már a Kronbergi Akadémián ismerkedtem meg, ahová egy japán koncert után hívtak meg. Három év után itt diplomát szereztem, és ott maradtam tanítani. A világ legügyesebb csellistáival foglalkozhattam, ami nem is volt nevezhető a szó általános értelmében vett tanításnak, sokkal inkább coachingnak vagy eszmecserének.
A zene és a lét is egyfajta rezgés. Én egy idő után rájöttem, hogy a zenén keresztül nagyon könnyen rá lehet érezni, hogy mit akar az élet. És azt is tapasztaltam, hogy minden jó zenetanár egyben jó ember is – mert jól tanította őt a zene.
A valódi tanítást egyébként Mannheimben tapasztalhattam meg, ami végül nem is működött igazán, mert akkora volt a szakadék a realitás és az elvárásaim közt, hogy úgy éreztem, ha sokáig maradok, leginkább csak a frusztráció marad, amit átadok a tanítványaimnak.
A Bécsi Zeneakadémia csellótanszékének a vezetése mint lehetőség azért tetszett meg, mert úgy gondoltam, itt olyan – akár magyar – csellistákkal fogok tudni dolgozni, akikkel érdemes.
A fő profilom azonban mind a mai napig a koncertezés.
Azért vállaltam el a Liszt Ferenc Kamarazenekar művészeti vezetői posztját, mert ebben a munkában végre ötvözni tudom a tanárként és a művészként megszerzett tapasztalataimat.
A célom, hogy a zenekar a tradíciók mentén ugyan, de elinduljon egy új, a kor kihívásaira válaszoló irányba, és visszanyerje a világ zenekarai között korábban már betöltött pozícióját. Amit első lépésként adni tudok, az a vízió, ami azt gondolom, képes lesz egy újfajta motivációt, inspirációt és elköteleződést szülni a zenészekben. Illetve mindemellett fel szeretném ébreszteni mindenkiben azt a fajta tudást, amit a zenekar hőskorának a csapata is belevitt a játékába.
És biztos vagyok benne, hogy ezen az úton járva újra rátalálunk a saját magunk kiválóságára.
(A zenész gondolatait lejegyezte: Gálfi Sarolta / www.azember.hu)