.jpg)
brácsa
Mint a legtöbb brácsás, én is hegedűvel kezdtem.
Nálunk nincs zenész a családban, de a nővérem, aki tizenhat évvel idősebb nálam, és tanítónak tanult, a tapasztalatai alapján azt javasolta anyukámnak, hogy adjanak a kezembe egy hangszert, mert azt látta, hogy a zenei tagozatos gyerekek sokkal könnyebben boldogulnak a közismereti tárgyakkal is.
Maximalista gyerek voltam, mindenben nagyon jó akartam lenni – a lelkemre vettem, ha négyest kaptam, s közben táncoltam, kórusba jártam, kosárlabdáztam, zongoráztam és hegedültem…
Ez utóbbiban kifejezetten tehetségesnek tartottak, de a zeneiskolai tanárom óva intett ettől a pályától, mondván, inkább válasszak egy olyan hivatást, ami kevesebb önfeláldozással jár.
Ám ezzel épp az ellenkezőjét érte el nálam, mert ahogyan próbált lebeszélni, én egyre inkább bizonyítani akartam, és csak azért is konzervatóriumba jelentkeztem.
A brácsa soha nem tetszett, de amikor a középiskola utolsó évében megkérdezték tőlem, hogy milyen hangszíneket szeretek a hegedűn, én egyből rávágtam, hogy a mély, sötét tónusú hangokat, az E-húr pedig egy kicsit még idegesít is. Kifejezetten sértő felvetésnek találtam, mikor erre a válaszul a tanárom felvetette, hogy ki kellene próbálnom a brácsát.
Végül mégis rávett, és abban a pillanatban megfordult velem a világ, mert egyből tudtam, hogy ez az én hangszerem. Két év felkészülés után a Zeneakadémiára már mint brácsás jelentkeztem, és fel is vettek.
A Liszt Ferenc Kamarazenekarral másodéves koromban játszhattam először egy zeneakadémiai kurzus keretében, majd ezt követően többször is hívtak kisegítőnek. Eleinte félve jöttem, mert bár nagyon élveztem a próbákat, attól tartottam, nem tudok majd beilleszkedni. Még az is megfordult a fejemben, hogy ha itt ilyen sok a férfi, akkor lehet, hogy nekem is le kellene vágatni a hajam…
Végül meggyőztem magam, hogy talán a felkészültség és a nyitottság önmagában is elegendő lesz ahhoz, hogy befogadjanak.
És valóban, idővel a félelmeim elmúltak, és bele tudtam simulni a hangzásba és a zenekarba.
Van egy tanács, amit régóta hozok magammal, és ami Takács-Nagy Gábor nevéhez fűződik.
Az egyik mesterkurzusán azt mondta, a zenélés lényege, hogy maradjunk életben. Szerinte sokszor csak a hangokat vesszük észre, és a célunk kimerül abban, hogy azokat profi módon interpretáljuk, pedig a hangoknak jelentésük van, és arra várnak, hogy valaki élettel töltse meg őket. Ez viszont nem tanulható, mert ahhoz, hogy mindez megtörténjen, először a zenésznek kell újra és újra életet lehelni önmagába.
Én azt tapasztalom, hogy a játékom egyben tükör is magamról, és bizony voltak olyan kijózanító helyzetek, amikor tudtam, hogy mielőtt újra színpadra lépnék, egy picit meg kell állnom, és először magammal kell foglalkoznom. Ilyenkor rengeteget tanulok az irodalomból, az irodalmi hősöktől, vagy mostanság a jazz-zenéből.
Borzasztóan sajnálom ugyanis, hogy az improvizáció kiveszni látszik a klasszikus zenéből, mert lenyűgöz, ahogyan a jazzben a zenészek pillanatok alatt reagálni tudnak egymásra, és a tekintetükön is látni, hogy rendkívüli módon szórakoztatja őket a játék.
És bár a klasszikus zenében köt bennünket a kotta, mégis azt érzem, hogy maradna még itt is mozgástér az improvizációra. Előfordul, hogy megszületnek ezek a pillanatok a koncertjeinken, én pedig soha nem bírom ki ilyenkor, hogy ne pityeredjek el a taps alatt…
A zenélés engem egyszerre támogat több oldalról – biztosítja az örök fejlődésre való törekvésemet, a soha meg nem alkuvást. Játék közben emberekkel, szavak nélkül kommunikálhatok, és azt kell mondjam, sokkal inkább őszintébb és beszédesebb, mint a beszéd maga.
Ez egy olyan tér, amiben nincs szemfényvesztés!
(A zenész gondolatait lejegyezte: Gálfi Sarolta / azember.hu)
