Miski Anett

cselló

A családunkban már-már hagyomány, hogy a zeneiskolát mindenki elvégzi.

Az én történetem is ezzel kezdődik, bár akkor még oboistának indultam. Aztán hamar kiderült, hogy számomra nem ez a legmegfelelőbb hangszer, de a furulyától – ami szükséges az alapismeretekhez – teljesen elzárkóztam.

A csellóra végül is akkor figyeltem fel, amikor otthon végigolvastuk a választható hangszerek listáját. Nem pontosan tudtam, hogy mi is az, hogy gordonka, de emlékszem, Anyukám csillogó szemekkel rám nézett, és azt mondta, hogy a cselló az egy nagyon szép hangszer, illene hozzám. 

Elmentünk egy bemutatóórára, ahol megnyugodtam, hogy nem olyan magas, éles hangú vonós hangszer ez, mint a hegedű, majd a tanárnő azzal a hasonlattal fogott meg véglegesen, hogy a cselló olyan, mint egy kistestvér, akit akár át is ölelhetek.

 

Hamarosan megtaláltam benne azt, ami nekem a szívügyem lett - ennek a hangszernek a hangja áll legközelebb hozzám, szeretem, hogy szólisztikus, de egyben simulékony is, ha pedig egy hasonlatot kellene találnom rá, azt mondanám, a cselló a sokszínűségével, melegségével és a maga jó értelemben vett komorságával egy ősz karakter, mint talán kicsit én magam is.

Mivel sporttagozatos általános iskolába jártam, idővel felmerült a kérdés, hogy komolyabb hangszerjátékos úton indulok-e vagy folytatom a mindennapos labdajátékokat, melyek során gyakran kézsérüléseket szereztem. Ez időnként komolyan megnehezítette a csellózást, így döntenem kellett. A tanáraim javaslatára felvételiztem egy budapesti konzervatóriumba.

A családom eleinte féltett ettől a pályától, szerették volna, ha nem olyan ingatag hivatást választok, mint a művészet. Ma már azt gondolom, annyiban igazuk volt, hogy ezt a szakmát nagyon kell szeretni ahhoz, hogy minden sarat állni tudjunk, és boldoguljunk.

Mostanában tudatosul bennem, hogy manapság egyre fontosabb a vizualitás szinte mindenben, s az, hogy az előadóművészetek is feszegessék az emberek – már egyébként is magasan lévő – ingerküszöbét, így aztán zenekari zenészként nekem is meg kell találnom az egyensúlyt, hogy ami számomra fontos ebben a szakmában, az a hallgató-néző közönség igényeitől se álljon távol.

Budapestre költözve borzasztóan élveztem a rám szakadt szabadságot. Rengeteg koncertre eljutottam és olyan szólistákat hallhattam élőben játszani, akiket addig csak CD-felvételekről, újságokból ismerhettem.

A Zeneakadémiára első próbálkozásra felvettek, s ez nekem egy zöld jelzést jelentett, hogy igen, most ezen az úton kell tovább haladnom. Elsőre nagyon idegen volt a közeg, itt már nem voltak tanár nénik és tanár bácsik, akik megmondják, mi legyen, felnőttként voltunk kezelve, s az akkori énemmel még egyáltalán nem értettem, miért nekem kell rájönni dolgokra. Összességében viszont nagyon szerettem egyetemista lenni, kezdett kinyílni a világ, elkezdtem meghívásokat kapni zenekarokba, ami szintén pozitív visszacsatolás volt számomra. Külföldre is viszonylag gyakran utazhattam; kurzusra vagy dolgozni bizonyos projektekben, illetve néhány versenyre (bár ez utóbbit én ebben a szakmában nem szeretem).

A Liszt Ferenc Kamarazenekarhoz tanárom, Kertész Ottó révén kerültem – eleinte kisegítőnek, majd egy év próbaidőszakra, amely után felvételt nyertem. Korábban mindig csodájára jártam a zenekarnak, és tudtam, hogy huszonöt évesen azért még nagyon zöldfülű vagyok hozzájuk, és fel kell kötnöm a gatyát, hogy meg tudjak felelni.

Azóta is sok nagyszerű élményben volt részem. Egyik legkedvesebb számomra, amikor Takács-Nagy Gábor vezényletével közös koncertet adhattunk Martha Argerich-csel, akinek olyan magával ragadó a karizmája, hogy képes voltam mindenről megfeledkezve játszani. Ritka pillanatok ezek, s bár még nem jöttem rá, mi szükséges a megszületésükhöz, de ezek azok az élmények, amelyeket folyamatosan keresek.

Van például egy „kasszadarabunk”, Bartóktól a Divertimento, és az minden alkalommal úgy szólal meg, hogy azt érzem, a zenekar valamennyi tagja büszke rá. Pedig nem egy könnyű darab, nehezen érthető, talán nem is a kedvencem, mégis magával ragad, ahogy meg tud jelenni közöttünk egy olyan energia, amihez a közönség is azonnal kapcsolódni tud.

Amit mindehhez én mint zenész tudok hozzátenni, az a zene iránti alázat. A kívülállók szemében az életünk nyüzsgőnek tűnhet, holott én azt érzem, legtöbbször mégiscsak befelé, a saját lelkünk felé kell fordulnunk.

Hisz az előadás csupán egy dolog, ahhoz hogy játszani tudjam, először bennem kell megfogalmazódnia annak, amit az adott zenével át kívánok adni a hallgatóknak, milyen lelki rétegeket mozgat bennem, s vajon miket mozgatott meg a szerzőben. Ezért aztán hiába vagyok zenekari zenész, sok időt töltök egyedül.

Ami pedig az előadást illeti, egy célom van, hogy a közönség lelkét is megérintse a zene mondanivalója és ehhez megfelelő közvetítő tudjak lenni.

Egy időben borzasztóan irigyeltem azokat a lányokat, akik magukat is megmutatva voltak képesek előadni – tetőtől-talpig estélyibe öltöztek, gyönyörűen játszottak és mozogtak a színpadon, és jó értelemben véve volt bennük egy olyasfajta gátlástalanság, amiről úgy éreztem, soha nem lesz az enyém.

Mára elfogadtam, hogy ez nem én vagyok, és nem is szükséges, hogy ez legyek – „elég”, ha önmagam vagyok a színpadon is, egy csellista, aki érti és érzi a darabot, amelyet épp játszik.

A legnagyobb sikert pedig az jelenti a számomra, amikor a testvérem dicsér meg.

Ő a klasszikus zene terén félig-meddig laikus, de annál érzékenyebb személyiség, és mindig 100%-ban őszinte. Ha ő azt mondja, hogy hatásos volt az előadás, tudom, hogy ez így is van.

Nekem ez a fajta elismerés adja a legnagyobb hajtóerőt ahhoz, hogy újra és újra fellépjek a színpadra játszani.

 

(A zenész gondolatait lejegyezte: Gálfi Sarolta / www.azember.hu)