Kondor Péter

brácsa, mb. szólamvezető

Elsőgenerációs zenész vagyok. Ének-zenei általános iskolába jártam, ahol, amikor hangszert kellett választani, én a hegedű mellett döntöttem.

A kamarazenéléssel egészen korán, a zeneiskolai éveim alatt találkoztam. Alsó tagozatos voltam, amikor a tanárom beültetett a dunaújvárosi kamarazenekarba, ennek köszönhetően megtanultam nagyobb összefüggésekben látni a dolgokat, s a zene folyamatába úgy belehelyezkedni, hogy annak alkotó résztvevője lehessek.

A megmérettetéseken elért sikerek, az elismerések és biztatások a győri konzervatóriumig vezettek, ahol negyedik osztályban brácsára váltottam, és mint később kiderült, életem egyik legjobb döntését hoztam meg ezzel.

A zeneakadémiai felvételi előtt a brácsa mellett két évig tanultam a budapesti Bartók konzi ének tanszékén, melyből rengeteget profitáltam. Az éneklés a zenélés legtermészetesebb módja, hiszen a hangszer helyett egyes testrészeink formálják a zenei kifejezéseket. Amikor az ember elénekel egy dallamot, ráérez, hogy annak hogyan kell szólnia, s ez a tapasztalat hatalmas segítséget jelent a darab hangszerre való átültetésében.

Már a Zeneakadémia első évében megalapítottuk vonósnégyesünket, az Accord Quartet-et, ami azóta is az eredeti tagokkal, töretlenül működik. Olyan szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy a Bartók Vonósnégyes tagjaitól tanulhattuk meg a szakma fortélyait. Hálásan emlékszem vissza ezekre az évekre, mert művészi és emberi értelemben is meghatározó az a tapasztalat, amit tőlük kaptunk. Később közösen felvételiztünk Madridba Rainer Schmidt osztályába, ahol egy évig tanultunk, majd két éven át jártunk Baselbe mesterkurzusra, ahol Walter Levin, a LaSalle Quartet elsőhegedűse és Rainer Schmidt, a Hagen Quartet másodhegedűse voltak a professzoraink.

A tanulmányok utáni nagybetűs életünk 2008-ban, a gazdasági világválság idején kezdődött. A kvartettfellépések mellett először az Operában játszottam kisegítőként, majd két és fél évre Katarba költöztünk a feleségemmel és az akkor másfél éves kisfiunkkal. Itt a feleségem kapott hegedűtanári állást, én pedig amellett, hogy a Katari Filharmonikusoknál kisegítettem, rengeteg értékes időt tölthettem a fiammal – végtelen játszóterezések és csatangolások tarkították ezeket a hónapjainkat. Később próbajátékot hirdettek a Magyar Állami Operaházban, ahová 2016 januárjától felvételt nyertem, először tutti, majd pár hónap múlva egy újabb megnyert próbajáték után, mint szólamvezető. Fantasztikus élmény volt az operairodalom leszebb brácsaszólóit előadni.

Időközben megszületett második gyermekünk is.

Az operaházi munka mellett játszottunk tovább az Accord Quartet-tel, de az évek során aztán egyre több és több formációban dolgoztam, és amire csak lehetett igent mondtam, mert úgy gondoltam, minden tapasztalás tanít valamit.

Mindig is vágytam arra, hogy hivatásként űzhessem a kamarazenekari játékot, ezért nem volt kérdés, hogy igent mondjak a Liszt Ferenc Kamarazenekar felkérésére. Nemcsak az általuk képviselt hihetetlenül magas színvonal, hanem az „ismerkedős” koncertek során megtapasztalt szeretetteljes, baráti légkör is vonzott. 2023. augusztus 1-jével lettem rendes tag, és izgatottam várom a tervezett koncerteket, turnékat, melyek közül mindegyikre kihívásként tekintek.

A zenélés számomra létszükséglet. Olyan ünnepi pillanatokat ad, amikor – akár közvetítőként, akár befogadóként – a magasabb rendűvel találkozhatok. Az érzés, hogy a zene rajtam keresztül áramlik, addiktív. Az ember újra és újra át szeretné élni, és azt gondolom, hogy mi itt a zenekarban már a próbák során is arra törekszünk, hogy közel kerüljünk ehhez az állapothoz.

(A zenész gondolatait lejegyezte: Gálfi Sarolta / azember.hu)