hegedű

Király-Domány Bernadett

A zene már születésem előtt körülvett, úgyhogy akár azt is mondhatom, hogy muzsikus családban nevelkedve természetes és egyenes utam volt zenésszé válni. Édesanyám már akkor is az Erkel Ferenc Általános Iskola ének-zene tanára volt, karvezetője a Magnificat Leánykarnak (akkor még Gyermekkarnak), és korrepetitora az Operaház Gyermekkarának.

Édesapám pedig harsonásként játszott a MÁV Szimfonikus Zenekarban, valamint a Fischer Annie Zeneiskola rézfúvós tanszakán tanított gyerekeket, amelynek azóta már a tanszakvezetője lett. Ebben az intézményben szemelt ki számomra olyan tanárokat – legfőképpen hegedűtanáromat, Jankó Katalint, – akikről úgy érezte, bátran rábízhatja a kislányát.

A zeneiskolába szívesen jártam, de a gyerekkorom egész közegét nagyon szerettem és otthonosan mozogtam benne, mert a szabadidőmben is ismerkedtem az otthoni hangszerekkel, zenedarabokat írtam, a nővéremmel pedig családi koncerteket adtunk, ahová jöttek a nagyszülők, de a szomszéd nénik és bácsik is.

Mindemellett verseket, meséket írtam, festettem, rajzoltam, és idővel arra jöttem rá, hogy én nem élőszóban, hanem sokkal inkább az alkotásban tudom kifejezni magam.

 

Gyerekkorom másik meghatározó élménye az éneklés volt, mely elkísért egészen a felnőttkoromig. Azon túl, hogy az Erkel Ferenc Általános Iskola énekzenei tagozatán mindennapos volt az énekóra, hatéves koromtól az iskola Kicsinyek kórusában, az Operaház Gyermekkarában, majd több mint 10 évig a „Magnificat”-ban, édesanyám kórusában énekeltem.

Azt hiszem, az éneklés a mai napig hatással van arra, hogy hogyan szólaltatom meg a hegedűt, hiszen azt gondolom, hogy a zene belül születik meg először, a hangszer pedig egy csodálatos eszköz, hogy énekeljünk rajta.

Fiatalkorom „szárnyait” a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnáziumban, később a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, majd a svájci Haute Ecole de Musique de Lausanne, Fribourg-i intézményében bontogattam. Azonban az igazi „szárnyakat” tanáraimtól kaptam, akik megtanítottak vele „repülni”. Különösen Rónaszéki Tamás, Kokas Katalin, Kelemen Barnabás, Dukay Barnabás és Stuller Gyula szakmai és emberi példái, a gondos meglátásaik és vezetéseik kulcsfontosságúak voltak abban, hogy azzá tudjak válni, aki ma is vagyok.

Szeretettel gondolok Jozef Kopelmanra is, akinek órái és mesterkurzusai négy éven keresztül segítették szakmai fejlődésemet minden hónapban Pozsonyban vagy Dolny Kubinban. Egyébként Szlovákiába kijárni számomra az önállósodás kezdetét is jelentette, hiszen egyedül vonatra ülni, idegen nyelvű közegben mozogni, nekem, akkor még kamaszkorúnak nem kis kihívást jelentett.

A Svájcban eltöltött egy évben azonban már összeért minden, azt hiszem, ott nőttem fel az élethez, és különösen kedves időszakot jelent több szempontból is, melyek hatással vannak jelenlegi életemre.

Bár többnyire minden zenei műfajban megtalálom az „otthonérzést”, a historikus zenéhez mégis valami különleges szál köt. A konzervatóriumban volt egy barátnőm, aki csembalón játszott, és rajta keresztül kerültem szorosabb kapcsolatba a régi zene világával.

A Zeneakadémián már különböző barokk formációkban kamaráztunk együtt, régi zenei mesterkurzusokra jártam, bekerültem az Orfeo Zenekar vérkeringésébe, és Vashegyi György jóvoltából pedig még Koós Viktor egy mesterhangszerén, egy 16. századi Amati kópián is játszhattam, bélhúrokkal és barokk vonóval.

Eljött a pont, hogy az élet választás elé állított az oktatási rendszeren keresztül, de mivel úgy éreztem, hogy még rengeteg mindent szeretnék kipróbálni, nem köteleződtem el a régi zene mellett, és a hagyományos értelemben vett hegedű mesterképzés mellett döntöttem.

Ugyanakkor a historikus zene mind a mai napig közel áll hozzám, ösztönösen érzem, és bár saját barokk hegedűm nincsen, de a hangjának és a megszólaltatásához szükséges technikának az emléke folyamatosan arra motivál, hogy amikor régi korokból származó zeneműveket játszok, a modern, fémhúros hegedűmből is hasonló hangzást tudjak kicsalni.

Az egyetem elvégzését követően négy évet tanítottam a Fischer Annie Zeneiskolában, prímszólamvezetője voltam a MÁV Szimfonikus Zenekarnak, és tagja voltam az Anima Musicae Kamarazenekarnak is. Fontos időszakot jelentett az itt töltött öt év is, hiszen együtt tanultuk a kamarazenekarozás csínját-bínját a kortársaimmal, megismertem a repertoárt, és talán a legfontosabb mind közül, hogy itt kristályosodott ki először számomra, hogy kamarázva tudok igazán kiteljesedni.  

A Liszt Ferenc Kamarazenekarra mindig is elérhetetlen álomként tekintettem. Mikor megcsörrent a telefonom, és elhívtak kisegíteni, hónapokig nem tértem magamhoz, és hittem el igazán, hogy itt vagyok. Már az első alkalommal olyan volt velük a játék, mint mikor az ember egy vasúti peronon áll, és elhúz mellette egy sebesvonat – szippantott engem is magával a többiek lendülete és energiája. Ez az élmény azóta is megszületik bennem szinte minden koncertünkön.

A zene nekem egy nyelv, egy olyan idegen nyelv, amelyet szívesen és folyékonyan beszélek. Amikor élőszóban kell kifejeznem magam, úgy érzem, meg vagyok kötve, valami hiányzik, nem teljes. Számomra sokkal természetesebb és könnyebb formája a létezésnek, amikor hangszeren játszva kommunikálhatok. Sőt, hivatásomnak is érzem, hogy a játékommal közvetítsek.

Egy hasonlattal élve, az előadásaim során mindig egy prizma képe lebeg célként előttem, amelyen ha átsüt a napfény, majd a sugarai tovább szóródnak, abból ki ezt, ki azt viheti magával – hiszen a zene segíthet megélni az örömeinket, de akár támaszunk is lehet a bánatban. Boldogsággal tölt el a tudat, hogy hozzáadhatok valamit mások életéhez.

Ami pedig a játékot illeti, sokat tanulok a természettől. A természetben tanultam meg szemlélődni, és észrevenni a folyamatos változást, az apró részleteket. Szeretem megélni is a pillanatokat, „fürdőzni” a jelenben, mélyíteni, majd később újraélni őket.

Talán ezért is szeretek kirándulni, festeni vagy akár robogózni és síelni is, mert flow-állapottal jár.

Idővel rájöttem, hogy ez a fajta hozzáállás és megélés segít még közelebb kerülni a zeneművekhez is, és állandó hajtóerőt jelent a mindennapi munkámhoz.

Ha megkérdezik, talán ezért válaszolom mindig azt, hogy egy gyakorlási folyamat végén sosincs készen egy zenemű, mert hiszem, hogy ahogy a természet, úgy a művészek, és a zenedarabok is képesek időről időre újjászületni.

 

(A zenész gondolatait lejegyezte: Gálfi Sarolta / www.azember.hu)