Hutás Gergely

hegedű / szólamvezető

Zongoratanárnő édesanyám választotta nekem a hegedűt, de én egyáltalán nem voltam biztos, hogy ezt szeretném, mert gyerekként nagyon nehéznek és unalmasnak találtam a gyakorlást.

Tizenkét évesen aztán más irányt is vett az életem, ugyanis felvételt nyertem a Magyar Rádió Gyerekkórusába, és a nagyszüleimmel Budapestre költöztem.

Heti három-négy fél 3-tól fél 6-ig tartó kóruspróba mellett egyáltalán nem repestem a boldogságtól, amikor Balsai Krisztina tanárnő elkapott, és szinte minden este gyakorolt velem. Tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy végül a konzervatórium mellett döntöttem és hegedűs lettem, mert ha akkor ő nem ragaszkodik hozzá, én biztosan nem gyakoroltam volna magamtól esténként.

Gyermekként sokszor szégyelltem, hogy ezen a hangszeren kell játszanom, úgy éreztem, más hangszerrel pl. gitárral vagy trombitával több sikerem lenne az életben, beleértve a lányokat is!

De évekkel később rájöttem, hogy jobb és szebb hangszert nem is választhattam volna!

 

Sajnos az akadémiai éveim alatt nem használtam ki minden lehetőséget a fejlődésre. Az is előfordult, hogy fontos előadásokat, órákat hagytunk ki, ami akkor jóleső döntés volt, ma viszont hiányzik a műveltségemből. Fura élet volt, amihez azért az is hozzájárult, hogy azt éreztem, a tanárokat igazán csak a legjobbak érdeklik.

Nekem kellett rájönnöm, a változáshoz fordítanom kell a dolgok folyásán, ezért elhatároztam, hogy diploma után külföldre megyek tanulni. Így kerültem ösztöndíjjal három évre egy madridi magániskolába, és ami a pályafutásomat illeti, ez lett az életemnek az egyik legmeghatározóbb időszaka, hiszen olyan tanáraim és zenészpartnereim voltak, mint Zubin Mehta, vagy Lorin Maazel, vagy akár Starker János.

Reggelente arra ébredtem, hogy a londoni Bron-növendék már gyakorol, így én sem bírtam fél óránál tovább, mondván, ha ő skálázik, akkor én is kénytelen vagyok kikelni az ágyból és kezembe venni a hegedűt. Ellentétben a zeneakadémiai tapasztalataimmal, Madridban minden tanuló kapott arra lehetőséget, hogy koncertezhessen. Számomra pedig akkora motivációt jelentett, hogy valakik azt mondják, bíznak bennem, hogy ezt a bizalmat meg is akartam szolgálni. Madrid kinyitotta nekem a világot, egy második esélyt és önbizalmat adott.

Akkori feleségemmel, aki szintén kint tanult brácsa szakon, azt a döntést hoztuk, hogy családot Magyarországon szeretnénk alapítani, ezért amikor 2003-ban felkérést kaptam a Liszt Ferenc Kamarazenekar részéről, hazajöttünk.

Nagy megtiszteltetés, hogy nyolc évet játszhattam Rolla János mellett. Olyan karizmája, olyan energiája volt, ami a mai napig hatással van rám, nem is beszélve az óriási tudásáról, amit nap mint nap próbáltam magamba szívni.

Azóta sok év eltelt, dolgoztam más zenekarokban is mint kisegítő, de ezt a fajta játékot, amit a kamarazenélésben szeretek, sehol máshol nem találtam meg.

Amit ma nagyon hiányolok a klasszikus zenei koncertekből az az energia. A mai fiataloknak magasabban van az energiaszintjük, és ha az előadás nem éri el ezt, akkor öt perc múlva már unatkoznak. Ha ma egy rockkoncerten megszólal egy sima C-dúr akkord, zeng az egész aréna és tombol a közönség.

Ehhez képest mi még mindig csak kiöltözünk és finomkodunk, tartjuk a távolságot, ahelyett, hogy elkapnánk, megfognánk és a koncert végéig el sem eresztenénk a közönséget.

Számomra az előadóművészet lényege, kiszakítani a hétköznapokból és színes, izgalmas utazásra repíteni el az embereket.

Akkor tökéletes egy előadás, amikor a zene magával ragadja a közönséget, és ha a koncert végén, amikor a taps felrázza őket, mi csak ennyit mondanánk: „helló, jövő héten is találkozunk”, boldogan csak annyit válaszolnának, hogy „igen-igen, ott leszünk."

 

(A zenész gondolatait lejegyezte: Gálfi Sarolta / www.azember.hu)