hegedű / szólamvezető
Zongoratanárnő édesanyám választotta nekem a hegedűt, de én egyáltalán nem voltam biztos, hogy ezt szeretném, mert gyerekként nagyon nehéznek és unalmasnak találtam a gyakorlást.
Tizenkét évesen aztán más irányt is vett az életem, ugyanis felvételt nyertem a Magyar Rádió Gyerekkórusába, és a nagyszüleimmel Budapestre költöztem.
Heti három-négy fél 3-tól fél 6-ig tartó kóruspróba mellett egyáltalán nem repestem a boldogságtól, amikor Balsai Krisztina tanárnő elkapott, és szinte minden este gyakorolt velem. Tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy végül a konzervatórium mellett döntöttem és hegedűs lettem, mert ha akkor ő nem ragaszkodik hozzá, én biztosan nem gyakoroltam volna magamtól esténként.
Gyermekként sokszor szégyelltem, hogy ezen a hangszeren kell játszanom, úgy éreztem, más hangszerrel pl. gitárral vagy trombitával több sikerem lenne az életben.
De évekkel később rájöttem, hogy jobb és szebb hangszert nem is választhattam volna!
Sajnos az akadémiai éveim alatt nem használtam ki minden lehetőséget a fejlődésre. Az is előfordult, hogy fontos előadásokat, órákat hagytunk ki, ami akkor jóleső döntés volt, ma viszont hiányzik a műveltségemből. Fura élet volt, amihez azért az is hozzájárult, hogy azt éreztem, a tanárokat igazán csak a legjobbak érdeklik.
Nekem kellett rájönnöm, a változáshoz fordítanom kell a dolgok folyásán, ezért elhatároztam, hogy diploma után külföldre megyek tanulni. Így kerültem ösztöndíjjal három évre egy madridi magániskolába, és ami a pályafutásomat illeti, ez lett az életemnek az egyik legmeghatározóbb időszaka, hiszen olyan tanáraim és zenészpartnereim voltak, mint Zubin Mehta, vagy Lorin Maazel, vagy akár Starker János.
Reggelente arra ébredtem, hogy a londoni Bron-növendék már gyakorol, így én sem bírtam fél óránál tovább, mondván, ha ő skálázik, akkor én is kénytelen vagyok kikelni az ágyból és kezembe venni a hegedűt. Ellentétben a zeneakadémiai tapasztalataimmal, Madridban minden tanuló kapott arra lehetőséget, hogy koncertezhessen. Számomra pedig akkora motivációt jelentett, hogy valakik azt mondják, bíznak bennem, hogy ezt a bizalmat meg is akartam szolgálni. Madrid kinyitotta nekem a világot, egy második esélyt és önbizalmat adott.
Akkori feleségemmel, aki szintén kint tanult brácsa szakon, azt a döntést hoztuk, hogy családot Magyarországon szeretnénk alapítani, ezért amikor 2003-ban felkérést kaptam a Liszt Ferenc Kamarazenekar részéről, hazajöttünk.
Nagy megtiszteltetés, hogy nyolc évet játszhattam Rolla János mellett. Olyan karizmája, olyan energiája volt, ami a mai napig hatással van rám, nem is beszélve az óriási tudásáról, amit nap mint nap próbáltam magamba szívni.
Azóta sok év eltelt, dolgoztam más zenekarokban is mint kisegítő, de ezt a fajta játékot, amit a kamarazenélésben szeretek, sehol máshol nem találtam meg.
Amit ma nagyon hiányolok a klasszikus zenei koncertekből az az energia. A mai fiataloknak magasabban van az energiaszintjük, és ha az előadás nem éri el ezt, akkor öt perc múlva már unatkoznak. Ha ma egy rockkoncerten megszólal egy sima C-dúr akkord, zeng az egész aréna és tombol a közönség.
Ehhez képest mi még mindig csak kiöltözünk és finomkodunk, tartjuk a távolságot, ahelyett, hogy elkapnánk, megfognánk és a koncert végéig el sem eresztenénk a közönséget.
Számomra az előadóművészet lényege, kiszakítani a hétköznapokból és színes, izgalmas utazásra repíteni el az embereket.
Akkor tökéletes egy előadás, amikor a zene magával ragadja a közönséget, és ha a koncert végén, amikor a taps felrázza őket, mi csak ennyit mondanánk: „helló, jövő héten is találkozunk”, boldogan csak annyit válaszolnának, hogy „igen-igen, ott leszünk."
(A zenész gondolatait lejegyezte: Gálfi Sarolta / www.azember.hu)
.jpg)
