Horváth Róbert

hegedű

Vas megyében, Körmenden születtem, és itt is nőttem fel. Édesapám zeneiskolai szinten tanult hegedülni, majd később – sok más munka mellett – szaxofonosként játszott.

Lakótelepi lakásban laktunk, ahol viszont fúvós hangszeren gyakorolni csak egy bizonyos tűréshatárig lehetett, így aztán édesapám a hegedűn pengette a repertoárja dalait. Amikor nem volt kedvem óvodába menni, otthon maradhattam vele, és rettenetesen izgatott, hogy mit is lehet egy hegedűvel kezdeni. Nem sokkal múltam három, és ő az unszolásomra néha-néha a kezembe adta a hegedűjét.

Egészen odáig ment az én gyakorlásom, hogy lefogatta velem a húrt, gondolván, ha hang születik, akkor akár még tehetségem is lehet a dologhoz. Ez így is történt.

 

Tízéves voltam, amikor a szüleim a Vas Népében olvastak egy hirdetést, amelyben a Zeneakadémia felvételt hirdetett a Különleges Tehetségek Osztályába. Nem akartak elküldeni otthonról, de úgy gondolták, ez a megmérettetés egy remek alkalom arra, hogy a legszakavatottabb zenészektől kapjunk véleményt a tehetségemről.

Felültünk a vonatra, akkor jártam életemben először a fővárosban. Mikor a rektor behívta az apukámat, hogy felvételt nyertem, édesanyám kétségbeesett. Annyira sírt az egyetem folyosóján, hogy apukám udvariasan azt mondta a rektornak, már csak azért sem hagyhat engem itt, mert egy négyórás vonatúton hazafelé nem lesz ereje végighallgatni ezt a sírást. Az a döntés született, hogy megkeresik a hozzánk legközelebb eső lehetőséget, ahol jó kezekben tanulhatok tovább hegedülni.

Így kerültem tízévesen Szombathelyre konzervatóriumba, ahol nagy szeretettel fogadtak a nagyok, én pedig örömmel jártam. Mikor elértem a tizennégyet, Medgyes Teréz tanárnő azt mondta, most már ki lehet bújni anyukám szoknyája alól, induljak Budapestre tanulni. Feljöttem a konzervatóriumba, ahol Halász Ferenc professzor osztályába kerültem, majd érettségi után felvételt nyertem a Zeneakadémiára.

Halász Ferenc professzor úr váratlan halálát követően Kapás Géza tanár úr lett a mesterem, ő ajánlott be a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusokhoz, és rajtuk keresztül jutottam el Salzburgba játszani, ahová egészen 2004-ig jártam rendszeresen koncertezni. A vonót viszont mindig itthon szőröztettem, és a mesterrel szemben Hamar Péter hegedűművész lakott, aki kérdezgette őt, nem ismer-e fiatal és tehetséges muzsikust.

Így találtam magam egy nap Diósdon a Liszt Ferenc Kamarazenekar egyik lemezfelvételén, ami jól sikerült, és Rolla János meghívott a zenekarba játszani. Nem volt kérdés, hogy ezt választom. Akkor azt mondta nekem útravalóként, hogy ez itt egy nagy család, annak minden jó és rossz hozadékával együtt, de amikor a színpadra lépünk, mindent el kell felejtenünk, onnantól csakis az előadás számít.

Ezt a hagyományt (a minőséget és a családtudatot) továbbvinni hatalmas feladat és felelősség – mi bárhol is játszunk, az mindig a Carnegie Hall, soha nem mondhatjuk azt, hogy ez csak Piripócs…

Ha pedig holnap számomra mindez véget érne, arra ,hogy itt játszhattam, csak annyit tudnék mondani, hogy „Köszönöm!”

A zene szeretetét édesapámtól hozom, és nem tudok neki elég hálás lenni, amiért édesanyámmal egy olyan családi burkot teremtettek körénk, amiben rátalálhattam az utamra, és amin, akár áldozatok árán is támogattak. És soha nem azért, hogy egy nap majd mindenáron hegedűművész lehessek, hanem hogy egy nap majd az lehessek, aki szeretnék lenni.

Emlékszem, egyik nyáron apukám kísért a szokásos hegedűórára, mikor megláttam, hogy a barátaim épp fociznak. Szóltam neki, hogy nézze, ott vannak, mire ő: „fiam, semmi probléma, vissza is fordulhatunk, tedd le otthon a hegedűt, és utána lejöhetsz játszani”.

Erre viszont elsírtam magam, mert én nem azért mondtam ezt, mert inkább focizni szerettem volna, hanem mert megörültem nekik, és egyébként is, a gyakorlások után, amikor csak lehetett, csatlakoztam hozzájuk.

Azt mondják, a sikerhez három dolog kell: tehetség, szorgalom és szerencse. Az esetemben azonban ez a három is kevés lett volna a szüleim szeretete és támogatása nélkül.

Bízom benne, hogy a példájukat feleségemmel, Kármennel is tovább tudjuk vinni, és a kislányunknak – aki most nyolcéves és zongorázni tanul – hasonlóan varázslatos gyerekkort teremtünk.

 

(A zenész gondolatait lejegyezte: Gálfi Sarolta / www.azember.hu)