.jpg)
nagybőgő / szólamvezető
Nyolcéves voltam, mikor Pápán csellózni kezdtem. S hogy miért épp a csellózni? A döntés hátterében édesanyám állt, aki később, hetedikes koromban már azt is tudta: belőlem zenész lesz.
Mert „Keresd a nőt!” – édesanyám választotta.
Mire hetedikes lettem, már azt is tudta, hogy belőlem zenész lesz, és elvitt a győri zeneművészeti szakközépiskolába, ahol viszont a tanárok azt mondták, a cselló nem az én hangszerem, esetleg nagybőgőből még jó lehetek. Így, bár a 8. tanévre csellista maradtam Pápán, minden egyes hétfőn, tanítás után vonatra ültem, hogy Győrben bőgőzni tanuljak.
Elég konzervatív családban nőttem fel, legalábbis ami a művészi alkotások elfogadását illeti. Egy Mike Oldfield, egy ABBA, az István, a király és a Jézus Krisztus szupersztár kazettákon kívül kizárólag komolyzenék voltak otthon. Aztán egyik nyáron, mikor egy néptánctáborban a Dolly Rollra melegítettünk be, otthon az akkor megjelent Eldoradoll c. albumot kértem karácsonyra.
A fa alatt végül valóban egy lemezt találtam, Haydn C-dúr csellóversenyét kaptam meg épp a Liszt Ferenc Kamarazenekar és Perényi Miklós előadásában, de persze csalódottan tettem félre, és azóta sem hallgattam meg.
Én akkoriban egyáltalán nem éreztem, hogy nekem zenésznek kellene lennem, sőt, a konziba sem igazán vágytam – valahogy nem tűnt túl férfiasnak ez a hivatás. Így aztán azt sem vettem igazán a szívemre, amikor a zeneiskolában azt mondták, nincs bennem elég tehetség erre a pályára.
A konzervatóriumi években azonban, a nyírbátori zenei táborban találkoztam Kostyál Kálmán hegedűművésszel, aki felvett a diák-kamarazenekarába, s ami olyan hatással volt rám, hogy később a Zeneakadémiára írt motivációs levelem végére – tulajdonképpen tudattalanul, de bizonyosan nem véletlenül – azt biggyesztettem oda, hogy „Egy nap majd kamarazenekarban szeretnék játszani.”
A Zeneakadémiára bekerülve a kis zenekarunk sem szűnt meg, sőt, Sándor Frigyes Kamarazenekar névre keresztelkedve Kostyál tanár úr hozzálátott az utódok kineveléséhez. Heti három alkalommal reggel 8-tól fél 10-ig próbáltunk az Óbudai Társaskörben, rengeteg darabot megismertünk és diplomázókat kísérhettünk. Mivel egyébként is barátság kötött össze bennünket, szinte kivétel nélkül mindig jó hangulatban dolgoztunk.
Mindannyian kollégisták voltunk, és egészen korán kellett kelnünk, hogy az 1-es villamossal átzötyögjünk Óbudára, de egy percig sem bántuk, és minden fellépési lehetőséget sikerként éltünk meg. Miután 1998-ban felvételt nyertem a Budapesti Fesztiválzenekarba, már nem igazán tudtam eljárni próbákra, de nem sokkal később a többiek is sorra költöztek ki külföldre.
A Liszt Ferenc Kamarazenekarba két évvel később, 2000-ben kerültem Kostyál Kálmán meghívására. Igazán szerencsésnek mondhatom magam, hisz én még játszhattam az olyan nagy öregekkel, mint Rolla János, Lovas György vagy Frank Mária.
És bár nem éreztem magam egy virtuóz bőgősnek, itt mégis megtanulhattam azt az érzékenységet és azt a fajta hangszerhasználatot, amivel a kamarazenekari hangzást szükséges megközelíteni.
Amit nagyon szeretek ebben a felállásban, hogy én vagyok az egyedüli nagybőgős. És lehet, hogy ezt az egóm mondja, de vállalom, hogy nekem ez borzasztó sokat jelent. Ráadásul egy kivételesen öreg nagybőgőn játszhatok.
A fa több száz éve együtt rezeg, összeért, s mindez egy olyan érett hangot kölcsönöz neki, amelynek egyszerre van mélysége és zengése. A játékom közben arra törekszem, hogy a hangokat igényesen és szép gömbölyűen szólaltassam meg. Erre aztán van, hogy azt mondják, kevés, én pedig azt, hogy egy ekkora zenekart egy simulékony hangzású nagybőgővel csupán ennyire lehetséges átjátszani.
Máskor viszont én vagyok túl kritikus a többiekkel. Azáltal, hogy egyedül vagyok egy szólamban, és akár állok, akár ülök, kényelmesen rálátok az egész zenekarra, időnként a szemmel veréstől sem riadok vissza.
Úgy érzem – már csak a turnékon együtt töltött idő miatt is –, hogy mindannyian benne vagyunk a másik életében, és mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy felelősséggel tartozunk a másikért, amiből pedig az is következik, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet nem megbeszélni. Tisztában vagyok vele, hogy sokszor szigorúan szabom meg a határokat, sőt, ha anarchia uralkodna el egy próbán, én vagyok az első, aki rendre int, de azt hiszem, azt is képes vagyok belátni, ha adott esetben még sincs igazam.
A koncert számomra egy szent dolog. Az előadóművész életében a fellépés az a cél és motiváció, ami miatt ezt a pályát választotta. A próbákon pedig erre készítjük fel a lelkünket és az izmainkat.
És lehet, hogy a koncert előtt a backstage-ben várakozva még lehangolt vagy fáradt vagyok, de ahogy a hangversenyterembe lépek, ennek meg kell szűnnie, hiszen – a szó nemes értelmében véve – ki kell tudnom szolgálni a közönséget. Engem a zene és a közönség egyszerre inspirál, s ez rendszerint elég ahhoz, hogy előadás közben megszülessen bennem a flow-élmény.
Az előadás után pedig a megkönnyebbüléssel együtt olyan pozitív energiák szabadulnak fel, amelyek elfeledtetnek velem minden küzdelmet és megpróbáltatást.
(A zenész gondolatait lejegyezte: Gálfi Sarolta / www.azember.hu)