Farkas Katalin

hegedű

Már anyukám pocakjában hallgathattam az ő hegedűjátékát, aki bár az orvosi hivatást választotta, mind a mai napig játszik a Szekszárdi Kamarazenekarban. Dédapám kántortanító volt, lelkész nagyapám pedig kedvtelésből tanult meg játszani a hangszeren. Gyakran elmesélte, hogy négy év anyagát egy év alatt sajátította el, vagyis valószínűleg volt érzéke a dologhoz.

A gyökerek kapcsán apukámat is meg kell említenem, aki ugyan vegyészmérnök, mégis képes napokat tölteni a növényei társaságában, figyelni a növekedésüket, a színeket és a formákat. Azt gondolom, mi is éppen ezt tesszük a zeneművekkel, és egy ponton a közönség elé tárjuk, amit megértettünk és felfedeztünk.

Ötéves voltam, amikor kértem, hadd tanuljak hegedülni, de mivel egy kis faluban, Szálkán éltünk, két évet még várnom kellett, mire Szekszárdon végre elkezdhettem a személyes ismerkedést a hangszerrel. Tulajdonképpen egyenes út vezetett a Bartók Konzervatóriumba, majd a Zeneakadémiára, melynek az elvégzése után még mindenképp szerettem volna továbbtanulni, ezért a Grazi Egyetemre mentem. Közben elfogadtam egy ajánlatot, hogy zeneiskolában tanítsak, és nem sokkal később felvettek a Zeneakadémia doktori képzésére is, ami lehetővé tette, hogy felsőbb szinten is taníthassak. Ezt is megtapasztalhattam 15 éven át a Miskolci Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti Karán.

Mindemellett a kezdetektől fogva sokat kamarazenéltem, de szimfonikus és kamarazenekarokban is játszottam, mert a tanítás mellett elengedhetetlennek tartottam, hogy önmagamat is képezzem, napi szinten legyen a kezemben a hangszer és koncertekre készüljek.

A tanulásnak ugyanis soha sincs vége, nem létezik olyan, hogy „megérkeztem, mindent tudok”, hiszen minden újabb előadás hozhat egy másik megvilágítást, más szempontok kerülnek előtérbe, vagy egyszerűen csak tovább tökéletesítjük egy adott darab eljátszását. Ezért is szeretem ezt a hivatást! Ha az embernek van egy magas belső mércéje, akkor sosem egyhangú, sosem unalmas. S bár azt gondolom, hogy a földön nem tudjuk elérni a tökéletességet, mégis megélhetünk olyan pillanatokat, amikor ízelítőt kapunk belőle. Például amikor játék közben azt érzem, most nem én játszok, hanem valami átveszi az uralmat felettem, és minden hang úgy szólal meg, ahogyan én azt elképzelem. Talán ezekért a pillanatokért érdemes élni...

A Liszt Ferenc Kamarazenekar először kisegíteni hívott, amire annak ellenére mondtam egyből igent, hogy a kisfiam még nagyon kicsi, másfél éves volt, illetve akkoriban kezdtem újra a tanítást is. A családom támogatása nélkül nem tudtam volna ezt megoldani. A covid azonban szünetre kényszerített bennünket, aztán több alkalommal magam is kénytelen voltam visszamondani a meghívásokat, ezért szép lassan beletörődtem, hogy nem ez lesz az én utam. 2022 augusztusában mégis kaptam egy újabb megkeresést, és november 1-jétől már állandó tagja vagyok a zenekarnak. Nehéz időszak van mögöttem, hiszen közben tanítottam és tanszéket is vezettem Miskolcon. Mostanra látszik, hogy ez így nem mehet tovább, mert a zenekari tagság egy egészen más élet- és létforma, és azt érzem, most itt van tanulni- és tennivalóm, ezért a tanítás egy időre biztosan háttérbe szorul.

Szeretem, hogy itt mindenki határozott egyéniség! Nagyon sokfélék vagyunk, ami miatt előfordul, hogy nem könnyű összeegyeztetni az elképzeléseket, de hatalmas erő van abban, amikor ez sikerül, és végül mindenki alázattal teszi bele önmagát az előadásba. Máshol még nem tapasztaltam ekkora energiákat! Ezt szavakkal nem is igazán lehet leírni – egyszerűen csak meglepődőm játék közben, hogy „Te jó Ég, ez nem így volt a próbán!” Aztán egy-két alkalom után ez az energia belső igénnyé válik.

Azt gondolom, hogy a zene gyógyít. És itt köszön vissza anyukám példája, hiszen ezen a ponton a zenei és az orvosi hivatás összeér. Hatalmas erő van a zenében, mert általa mind az előadó, mind a hallgató megtisztulhat, kiszakadhat az anyagi világból, érzelmeket dolgozhat fel és nem utolsósorban szeretetet közvetíthet. Mi a zenekarban szeretjük, amit csinálunk – szeretjük a darabokat, szeretjük a közönséget és szeretünk együtt lenni, és mindez egy olyan energia, amit a játékunkon keresztül át is adunk.

Mostanság sokat gondolkodtam azon, hogy mennyi minden vetítette előre azt, hogy ma itt lehetek. Az első lemezek, amiket hallgattam a Liszt Ferenc Kamarazenekar és a Budapesti Vonósok felvételei voltak. Az első koncertélményeim a Szekszárdi Kamarazenekar koncertjeihez köthetők, majd az első zenekari élményeimet 13 éves koromban szintén ebben a kamarazenekarban kaptam. Az első koncerten, amit a konzervatóriumban hallhattam, a jelenlegi pulttársam is játszott. Ő már végzős volt, én pedig felnéztem rá.

Körülbelül 15 éve kaptam egy feladatot, hogy öntsem szavakba a 10 legfontosabb elérendő célt az életemben, és akkor az egyik így szólt: egy nagyon jó kamarazenekarban szeretnék játszani. Így alakulhatott, hogy most itt vagyok, és ez számomra nem munkahely, hanem egy olyan közeg, ahol azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek: művésztársaimmal közösen darabokat kelthetünk életre.

Az utam során rengeteget köszönhetek Répássy Györgyinek, Perényi Eszternek, Gulyás Mártának, Sylvia-Elisabeth Viertelnek, Vesselin Paraschkevovnak, a kamarapartnereimnek, közülük is külön Gábor Józsefnek, akitől a bátorságot kaptam, hogy a kamaraművészi pályán elinduljak, valamint a növendékeimnek.

(A zenész gondolatait lejegyezte: Gálfi Sarolta / azember.hu)