Dr. Déri Tamás

hegedű

Az első hegedűmet nyolcévesen kaptam a nagypapámtól. Minden, amit megtanultam ezen a hangszeren két ember érdeme, a hegedűművész édesapámé, valamint Kovács Dénes professzor úré.

Gyerekként persze sokszor nem értettem, amiket apukám a zenei formálásról vagy a hangszerkezelésről mesélt – ezekről csak évekkel később, mesterkurzusokon hallottam újra –, de amit csak lehetett, magamba szívtam. Négy év után fel is vettek a Különleges Tehetségek Osztályába, ahol Halász Ferenc professzor úr növendéke lettem, ebben az időben, 16 évesen az Usti nad Orlici nemzetközi hegedűversenyen 2. helyezést értem el.

Később Kovács Dénes tanított meg a játék művészi részére, az érzelmi kifejezés mikéntjeire. Már az Ő növendékeként indultam el a Szigeti József nemzetközi hegedűversenyen, ahol legfiatalabb indulóként a középdöntőig jutottam.

Hogy erre az útra kerültem, teljesen természetes volt számomra. Szerettem hegedülni, nem okozott problémát a színpadon lenni, és az osztály tanulójaként idővel én magam is részesévé váltam a zenei köztudatnak.

 

Tizenkilenc évesen azonban elhatároztam, hogy szeretnék még valami mást is a zenén kívül. Mivel mindig is foglalkoztattak a társadalmi és politikai kérdések, úgy döntöttem, elvégzem a jogi egyetemet is. Miután mindkét diplomámat megszereztem, fogyasztóvédelmi területen próbáltam elhelyezkedni, mert tetszett a gondolat, hogy a segítségemmel a jogszabályokban járatlan, hétköznapi embereknek segíthessek.

Akkor úgy tűnt, teljesen véletlenül keveredtem el egy ügyvédi irodába, aztán hamar kiderült, ennél jobb dolog nem is történhetett volna velem. Dr. Szakál Róbert ugyanis nem csupán a főnököm, de egyben a mentorom és a barátom is lett. Már a legelső találkozásunkkor leszögezte, ő azt szeretné, ha megtanulnám nála a szakmát. És ez így is lett – az első félévben szinte semmi hasznomat sem vette, de mégis engedte, hogy jelen legyek a munkájában, sőt minden alkalommal kikérte az én véleményem is. Idővel egyre több önálló feladatot kaptam, és megtanulhattam mindazt, amit egy egyetemen nem lehetséges.

Rolla János ügyvédjelöltségem utolsó hónapjaiban hívott el a Liszt Ferenc Kamarazenekarba. Nem volt kérdés, hogy ezt a lehetőséget elfogadom, szerettem a zenekar jellegzetes hangzásvilágát, a miliőjét, megtiszteltetés volt, hogy itt játszhatok. Ennek immár tizenegy éve, s bár a zene közelebb áll a lelkivilágomhoz, nem mondtam le a jogi pályáról sem – sokszor segítettem be jogi ügyekben a zenekar életében is, és változatlanul vonz a kihívás, hogy a jogszabályokat alkalmazva, az én közreműködésemmel szülessenek igazságos helyzetek az életben. A zenekari munka mellett a jogi szakvizsga nagy részét is teljesítettem, és készülök a folytatásra.

Számomra az életben nagyon fontosak az érzelmi megélések. Egy koncert sem a tökéletesen tiszta hangok miatt fog engem magával ragadni, sokkal inkább attól, ha annak a dinamikája vagy a hangulata miatt valami megmozdul, és ebbe az energiába mindannyian – mind a zenészek, mind a közönség – be tudunk csatlakozni. Az életnek olyan pillanatai ezek, amit akár boldogságnak is hívhatunk.

Ráadásul nagyon szeretem a hegedűben azt, hogy ez egy rendkívül érzékeny hangszer – kicsit olyan őt megszólaltatni, mint egymás szemébe nézni, mert ha valakinek van érzéke hozzá, nem lehet becsapni.

Visszatekintve, az eddigi életemet úgy látom, mint egy kirakós játékot, ahol végül minden kockának meglett a helye. Hegedűművészként ügyvédjelöltnek álltam, ha ez nem így alakul, nem ismerkedek meg egy fantasztikus emberrel, aki hatalmasat szélesít a világlátásomon, és megtanít arra, hogy a dolgokat miként kell mások szempontjai szerint is mérlegelni. Vagy például gyerekként sokszor nem értettem, apukám mit és miért tanít nekem, de ha mindazt a tudást akkor nem adja át nekem, ma sokkal kevésbé érezném magam biztonságban a hegedűn és otthonosan a színpadon.

A kép végül mindig összeállt.

 

(A zenész gondolatait lejegyezte: Gálfi Sarolta / azember.hu)