cselló

Egy kicsi, kétszázötven lelkes Vas megyei faluban, Kissomlyón nőttem fel. Anyukám magyar-ének szakos- és zongoratanár, ezért természetes volt, hogy én és a bátyám megtanulunk valamilyen hangszeren játszani.

Ő furulyázott, én pedig zongorázni kezdtem. Hogy pontosan miért lett ebből cselló, nem tudom, csak arra emlékszem, hogy amikor egy koncerten először találkoztam vele, nagyon megtetszett, hogy a hangszert meg lehet ölelni játék közben. Sokáig egyszerre tanultam mindkét hangszeren, majd, amikor választani kellett, a cselló mellett döntöttem.

Végül minden történés a zene felé vitt. Anyukám nagyon ügyesen érezte, mikor, mire volt szükségünk – együtt tanult és gyakorolt velünk. Tudta azt is, mikor kell szigorúnak lenni, és mikor lehet engedni. Mindig mindenről tudtunk egymással beszélgetni. Később értettem meg, milyen értékes dolgot kaptunk tőle.

Középiskola után a Zeneakadémián tanultam tovább, ahol Varga István tanítványa lehettem. Imádtam az óráit, sokszor éreztem, hogy szárnyakat ad. Amikor egy éven keresztül Németországban tanultam Johannes Moser osztályában, egy másfajta rendszert tapasztalhattam meg. Ez elsősorban a partneri viszonyra épült, ami a nagyobb magabiztosság és egyenértékűség érzését adta. 

Az előző években a Szent István Filharmonikusoknál dolgoztam, mint szólamvezető.  Derült égből villámcsapásként ért a felkérés, hogy ebben az évadban a Liszt Ferenc Kamarazenekar csellószólamában játsszak. Nem volt kérdés, hogy elvállalom-e. Egy ilyen magas színvonalon játszó kamarazenekarban zenélni szép kihívás és nagyszerű lehetőség. A repertoár teljesen eltér a szimfonikus zenekarok műsorkészletétől, ezért folyamatosan figyelek és alkalmazkodom.

Nemrég Csajkovszkij Firenzei emlék című művét játszottuk a Zeneakadémián; úgy éreztem, minden összeállt: a zenekar lendülete annyira magával ragadott, hogy képes voltam mindent elengedni és felszabadultan átadni magam a zenélés örömének.