A Liszt Ferenc Kamarazenekar életébe az utóbbi évek számos újdonságot hoztak, de az alapok cseppet sem változtak. Erről is kérdezte a fidelio.hu Tfirst Péter koncertmesterünket a Zeneakadémián rendezett, igazán különleges műsort és nagyszerű szólistákat felvonultató, február 15-i hangverseny kapcsán.

Több mint egy évtizede ugyanitt, a zenekar próbahelyszínén Rolla János ült velem szemben, aki akkor már nem hangversenymesterként, hanem művészeti vezetőként tevékenykedett. Hogy esik a járás Rolla János és elődje, Sándor Frigyes nyomdokain?

Édesapám közel fél évszázadon keresztül volt tagja a zenekarnak, tulajdonképpen – Rolla János szavaival élve – már az anyatejjel magamba szívtam ezt a légkört. Mindig is csodáltam őket, ott voltam a koncertjeiken, de soha nem fordult meg a fejemben, hogy egyszer itt játszhatok. Annak ellenére, hogy maga a műfaj nagyon vonzott, kicsit jobban, mint a nagyzenekari lét vagy a kvartettezés. Rolla János 2001-ben keresett meg, hogy csatlakozzam a zenekarhoz, és én azonnal igent mondtam.

Számára fontos volt a fiatalítás, a tagok belső önállósága, az igényes, állandóan mozgásban lévő, saját maguk által kialakított hang. Sikerült mindezt átemelni?

Lényegét tekintve igen. A zenekar alapító tagjai egy generációt képviseltek, nagyon hasonlóan gondolkodtak, sokan egy tanárhoz jártak, azonos zenei alapokra építettek. Később elkezdődött a fiatalítás, az újítás, ami egyfelől nagyon jó és szükséges, másrészről hoz egyfajta természetes nehézséget: össze kell fésülni a különböző – 25 évestől 60 évesig terjedő – korosztályok élet-, világ- és zeneszemléletét. Ugyanakkor óriási előnye a jelenlegi felállásnak, hogy testközelből, közvetlenül tudjuk megtanulni a szakmát az idősebb kollégáktól, akiknek több évtizedes, sőt sok esetben fél évszázados rutinja és tapasztalata van.

Fantasztikus lehetőség a tanácsaikat, a bölcseletüket meghallgatni és megfogadni! Egy teljesen fiatal zenekar esetében ez a többlet egyszerűen kimarad. Számomra a legfontosabb az újítás és a hagyományőrzés balansza: megújulás régi fénnyel.

2016 óta irányítja koncertmesterként a zenekart, amit 2020-tól Várdai István művészeti igazgatóként vezet. Az új koncepció egyik eleme olyan művek előadása, amelyekkel a közönség ritkán vagy még egyáltalán nem találkozott. Ennek jegyében hallhatjuk a február 15-i koncerten Beethoven és Janáček egy-egy kvartettjének vonószenekari verzióját?

Beethoven f-moll vonósnégyesének átirata – ha nem is annyira gyakran, de – játszott mű. Van pár olyan vonósnégyes, amit nem véletlenül dolgozott át Gustav Mahler. Ez is ezek közé tartozik. Egy másik, talán jobban ismert feldolgozása Schubert Halál és a lányka című kvartettjéből készült, amit egyébként lemezre is vett annak idején a Liszt Ferenc Kamarazenekar. Vannak azonban olyan átiratok, amelyek saját elképzelés vagy Várdai István művészeti igazgatónk, esetleg egy vendégkarmesterünk vagy -szólistánk ötlete nyomán készülnek. Ezek a művek mindig frissességet hoznak az életünkbe. Janáček 1. vonósnégyesét Tolsztoj kisregénye, a Kreutzer-szonáta ihlette.

A kisregény tartalmi jegyei nagyon intenzíven jelennek meg a zenében, érzelemgazdag, szenvedélyes, drámai muzsikáról van szó. Nagyon érdekes darab, olyan, mint egy vonósnégyesbe zárt opera. Valójában ez jelenti az előadás nehézségét is. Sok olyan tempó- és stílusváltás szerepel benne, amihez nincs hozzászokva az együttes, ezért rengeteget készültünk a mostani koncertre. Mi nem játsszunk operát, de meg kell tanulnunk ezt a játékstílust is. Ki tudja, lehet, hogy ez is egy új irány lesz… Mendelssohn a-moll kvartettje szintén a zeneakadémiai bérletben, május 13-án fog elhangzani. Sokszor játsszuk a Debussy-kvartettet, januárban pedig Grieg vonósnégyesét is előadtuk Takács-Nagy Gábor vezényletével. Vannak vonósnégyesek, amiknek nagyon jól áll a kamarazenekar: a mű megkívánja a dúsabb, sűrűbb hangzást, és ezzel a felállással talán a közönséghez is közelebb tudjuk vinni a kvartett rétegműfajnak hitt világát. Ezt a lépést fontosnak tartom.

Az itthon alig ismert zeneszerzőkkel – mint a koncert műsorán szereplő Mario Pilati – is ugyanez a szándékuk?

A nápolyi születésű komponistától – aki összhangzattant és zeneszerzést is tanított – egy száz éve született zongoraversenyt tűztünk műsorra, ami szvit formában íródott: Grave bevezetővel, Sarabande és Menüett tánctételekkel, a végén pedig egy Burlesque található. Kíváncsi vagyok, hogyan fog szólni a színpadon ez a derűs, nosztalgikus hangulatú mű.

Ennek a darabnak a szólistája Gottlieb Wallisch, akivel 2019-ben Szlovéniában és Bécsben is együtt dolgoztak, lemezt is készítettek. Könnyű volt ismét egymásra hangolódni?

Abszolút! Nagyon élvezetes a közös munka, felkészült és igazán nyitott muzsikus. Magyarországon ez az első közös koncertünk, de külföldön már Mozart-zongoraversenyt és olasz szerzők műveit is játszottuk együtt.

Viszont Mathieu Herzoggal, a legendás Ébène Kvartett egykori brácsásával, aki karmesteri karrierbe kezdett, még nem dolgoztak.

Amikor vendégművész érkezik hozzánk, az első próbán az elejétől a végéig, egyben játsszuk el a közösen előadandó műveket (a részletek kidolgozása később következik), és ez mindig meghatározó pillanat. Most is ez történt, és a Beethoven-mű első játszása során kiderült számomra, hogy Mathieu-vel hatékonyan és jól tudunk együtt dolgozni. Ő valóban egy másfél évtizedes kvartett múlt után lépett dirigensi pályára, de nálunk most mindkét szerepkörben megmutatkozik. A Janáček vonósnégyesben ugyanis a brácsaszólam vezetője lesz, és az ő koncepciója mentén építjük fel az egész darabot. Ez is egy újdonság a zenekar életében. A hangszerek hierarchiája szerint a karmester vagy a koncertmester irányításával jön létre az elképzelés, de az a tapasztalatom, hogy meg tudunk tanulni úgy egy darabot, hogy a fő vezérfonalat nem az első hegedűs vagy a dirigens, hanem bármelyik hangszercsoport képviselője vagy vezetője adja.

Mikor kell, kell-e egyáltalán vezényelni egy kamarazenekart?

Bizonyos művek esetében ez könnyebbség, de nem ezért van erre szükség. Szinte bármit el tudunk játszani magunkban is, de ez a kapcsolódás friss gondolatokat, új ötleteket, más koncepciót hoz. És ha az irányító muzsikus elég szuggesztív, az hihetetlenül jó hatással van a zenészekre, ami azokra a darabokra is átsugárzik, amelyeket egyedül szólaltatunk meg. Ők nem csak a vendégeink, hanem alkotótársaink is.

Ejtsünk szót a műsor végén elhangzó Sosztakovics c-moll versenyműről is, amelynek közreműködője Pálfalvi Tamás trombitaművész, akivel közös lemezüket a BR-Klassik 2015-ben a hónap lemezének választotta.

Ez egy zongoraverseny különleges hangszereléssel, amelyben a trombita is szólista szerepet kap, különösen az utolsó tétel virtuóz állásaiban. Fanyar humorú, népzenei elemeket, valamint Haydn, Beethoven és Sosztakovics saját zenei idézeteit is felvonultató darabról van szó. A zenekarunknak sok szép emléke fűződik ehhez a műhöz: Gyenyisz Macujevvel a Müpában adtuk elő nagy sikerrel, legutóbb pedig Martha Argerich volt a szólistánk Takács-Nagy Gábor vezényletével egy olaszországi turnén 2017-ben.

Egyébként hogyan vészelték át a pandémiát?

Szerencsések vagyunk. Ugyan voltak megbetegedések, de mindig úgy alakult, hogy alig kellett lemondanunk egy-egy koncertet vagy ha mégis, online közvetítéssel pótolni tudtuk. Most már kezd visszatérni az élet. Bízom benne, hogy ennek a pozitív áramlásnak a február 15-i alkalom is része lesz, és beépül a zenekar legemlékezetesebb koncertjei közé.