.jpg)
Hamar Péterrel és Tfirst Zoltánnal beszélgettünk.
Mielőtt megosztanátok velünk a régi történeteket, meséljetek a legutóbbi közös élményről, a március 9-i zeneakadémiai koncertről Lendvay Józseffel. Hogyan éltétek meg a próbákat és végül a koncertet „Jóskával”?
Tfirst Zoltán:
– Jóska bámulatosan egyszerűen és könnyedén játssza a legnehezebb, legvirtuózabb dolgokat. Nagyon jó a zenekarral a kapcsolata, élveztük a közös munkát. Persze össze kellett hangolódni, hiszen ezeket a darabokat ő is többször előadta már, mi is, de gyorsan és természetesen állt össze a közös előadásmód. Én úgy éreztem, sikerült átadnunk a közönségnek is ebből a jó hangulatból.
Hamar Péter:
– Egészen felszabadítóan hatott ránk, a „gátlástalansága” inspirált minket is, és szerintem ez hatott akkor is, amikor ő már nem volt a színpadon. A Firenzei emléken is ott volt még a nyoma. Jóska varázsol, a virtuózitás legnemesebb eszközeivel varázsol.
Ha lehet, összefoglalóan mondanám el egyébként az utóbbi zeneakadémiai koncertekről, még az előző bérlet utolsó szólistájával, Kelemen Barnabástól indítva, folytatva Baráti Kristóffal, januárban a fiatal Cosimával és most Jóskával. Négy hegedűművész, különböző módon, de mindegyikük hozott valami pluszt, valami újat, amivel a zenekari játékot gazdagítani lehet. Kíváncsian várom az utolsó „hegedűs koncertet” Agata Szymczeskával májusban.
– Zoltán, jó messzire kell visszatekinteni, mikor is kerültél a zenekarba?
– 1969-ben. Tulajdonképpen a Magyar Néphadseregnek köszönhetem, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekar muzsikusa vagyok.
– Hogyhogy?
– Gazda Péter kiváló hegedűst – sok évig volt a zenekar tagja – akkor hívták be katonai szolgálatra. Rolla Jancsi csöngetett be hozzánk, telefonunk akkor még nem volt, és hívott, játsszak velük. Rögtön igent mondtam, de a gyorsaság azért meglepett: következő kedden reggel már ott ültem a zenekarban a zeneakadémiai próbán. És azóta itt vagyok.
Péter és veled, hogy történt?
– Én 1988-ban kerültem a zenekarba. Előtte már 19 éve a Szlovák Kamarazenekarban játszottam, ismertük egymást, többször hallottuk a Lisztéket, ők is minket. Természetesen engem is Jancsi kért fel. Akkor még nem ment olyan egyszerűen ez a váltás, hiszen én csehszlovák állampolgár voltam. Egy évig a feleségemtől, családomtól is elszakadtam emiatt, de olyan erős volt a vágy, hogy itt zenéljek, hogy nem volt más választásom, csak így dönthettem.
Hamar Péter, első hegedű
A zenekarban az aktivitásotok, munkabírásotok időnként felülmúlja a fiatalokét. Honnan ez az erő, miből táplálkozik? Van valami titka?
T .Z. – Én azt gondolom, egyrészt ez genetika, genetikai szerencse. Ezt úgy értem, hogy olyan adottságokat, csont- és izomrendszert, ízületeket „kaptam”, melyeknek köszönhetően ebben a korban sem okoz gondot a hegedülés. Ez nagyon fontos. Sok zenésznek a kor előre haladtával egyszerűen a fizikai fájdalmak miatt kell abbahagynia.
A másik ok az edzettség: volt olyan év, amikor az LFKZ 120 koncertet adott egy évben, emellett 10 lemezt készített, persze alapjaiban más volt a zenei élet, de mindenesetre ez megadta a fizikai alapokat is. A fáradtság leküzdésében azonban a legnagyobb segítség a zene szeretete, ez mindent felülír.
H. P. – Csak megerősíteni tudom Zoltánt. A hangszerrel való fizikai kontaktus nekem egyáltalán nem okoz fájdalmat, meg kell tanulni, hogy könnyedén, de mégis jelen legyek a hangszeren. Sajnos vannak módszerek, amelyek inkább befeszítik az embert. Még itt utalnék vissza Jóskára, az ő hagyományaira, pont a prímásoktól lehet sokat tanulni ebből a szempontból is, hiszen nekik pl. egy lakodalomban akár 24 órás is lehetett a „fellépésük”. Nekem az testi adottságaim közül csak egyen kellett javítani, a kisujjamat kellett megnyújtani, sikerült is, a sok év alatt 2 millimétert.
Zoltán, te nemcsak közvetlenül a játékoddal, hanem mondhatjuk zeneszerzői munkával is segíted a zenekart. Több művet is átírtál vonószenekari változattá. Miért volt erre szükség?
– Hát igen, időnként előkerül olyan darab, amit nagyon szívesen eljátszanánk, de nem kamarazenekari apparátusra íródott. A repertoárunkból az egyik legsikeresebb, amit én írtam át, a Sosztakovics-keringő. Ezzel az ötlettel Várnagy Misi, brácsaszólamvezető, állt elő, de egy kérést kiemelt: az első témát a brácsások kapják. Hát igen, apró kis önzőség, persze teljesítettem.
Nem egyszerű dolog egy nagyzenekari darabot átírni kisebb együttesre, a sok fúvós, a különböző hangszínek nehezen adhatók vissza vonóshangszereken. Ugyanaz a mű marad, mégis más érzésvilág, más hangulat, az én átiratomban talán melankólikusabb, de mi is és a közönség is nagyon szereti.
Szintén fontos részei a repertoárunknak a Brahms-magyar táncok, ezeket Hidas Frigyes írta át nekünk. Most próbáljuk egyébként a csembalóversenyét, ami a március 20-i BarokkPlusz-koncertünk „plusz” darabja lesz. Szerintem tetszeni fog a közönségnek.
És sokat köszönhetünk Wolf Péternek, aki a Liszt-rapszódiákkal átírásával bővítette a műsorunkat.
Persze nem lehet mindent átírni, Mozarthoz, Beethovenhez nem mernék nyúlni, de az eddig elkészített átiratokon kívül van még más ötlet is fejemben.
Péter, a fiatal zenésztársak nagyra tartják a szakma tudásod, tapasztalatod. Te mindjárt megláttad az új zenekari tagokban a „jó kamarazenészt”?
– Nem, erre nekem nincsenek meg a képességeim. Van akinek van erre „szeme”, én megbocsátóbb vagyok, ha véletlenül valami nem úgy sikerül, majd jó lesz következőre. Inkább azt tartom: „lakva ismerszik meg az ember”. Szerencsére mindhárom új zenészünkkel sokat dolgoztunk már együtt, ismertük a képességeiket. Ezalatt a két év alatt bebizonyosodott, hogy jól működünk együtt, jó döntés volt az „összeköltözés”.
Zoltán, az átiratok mellett a legfontosabb, amivel gazdagítottad a zenekart, a fiad, a zenekar koncertmestere. Nem rejt magában konfliktusokat, ha családtagok egy zenekarban zenélnek?
– Már 18 éve zenélünk így együtt, három éve pedig ő koncertmester. Péter mindig is nagyon önálló személyiség volt, szakmai értelemben még fokozottabban, egyedül döntött ebben a kérdésben. De örültem, mert nagyon ide való volt. Most úgy érzem, megtalálta a helyét, és nagyon jó látnom, ahogy kiteljesedik ebben a feladatkörben.
A családi együttlétek alkalmával téma a zenekar, az esetleges problémák, eldöntendő kérdések?
– Persze, hiszen közös a munkahelyünk, és a zenekarban mindig történik valami, nemcsak szakmai, hanem hétköznapi dolgok. De nincs túlsúlyban ez a magánéletünkben, bőven van más téma is. Szerencsére nagyon jó az apa-fia kapcsolatunk.
Több évtizede egy „munkahelyen”, egy zenekarban, sokszor az egymás melletti széken ülve éltek. Ha csak egyet lehet kiemelni ebből az „együttélésből”, mi lenne az?
H. P.
Mindig is úgy éltem meg azt a lehetőséget, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekarban játszhatok, mint egy elkötelezettséget. Elkötelezettséget arra, hogy a feladatomat jól végezzem el. Zoltánt is mindig ilyennek láttam, és ilyennek tartom most is.
És mind mai napig lázba hoz a zene, nagyon örülök, hogy ilyen szerencsém volt és van, hogy azt csinálhatom, amit szeretek.
T. Z.
Péterrel a hosszú évek alatt úgy egymásra hangolódtunk, hogy már rezdülésekből értjük egymást. Gyakran előfordul a próba előtti bemelegítéseknél, hogy egymástól függetlenül egy időben kezdjük el ugyanazt a zenei fordulatot, ezen már csak nevetünk.. Jól érzem magam ebben a barátságban, és jól érzem magam a munkában. Elégedett vagyok.