




Mint mindennek, ennek a hangversenynek is volt előzménye, amely legalább fél évszázaddal vezet vissza az időben. A régi, Rolla János által irányított Liszt Ferenc Kamarazenekar életében még a hetvenes évek elején jelent meg minden idők egyik legnagyobb hangszeres előadója, a francia trombitavirtuóz, Maurice André, akivel ezután külföldön és Magyarországon egyaránt sok közös fellépésük volt. Az együttműködés 2003-ig tartott, és aki emlékszik a bányászból lett rézfúvós fenomén budapesti vendégszerepléseire a zenekar koncertjein, azt is felidézheti, hogy személyisége harmóniát és kedvességet árasztott, hangszerén nem ismert lehetetlent, olyan boszorkányosan nehéz darabokat szólaltatott meg játszi könnyedséggel, amelyeket mások nem is próbáltak megtanulni. Maurice André azok közé tartozott, akik akaratlanul is elhitetik a zenehallgatóval, hogy a lélegzetelállító hangszeres mutatvány könnyű. Persze játéka nemcsak bravúrból állt: ízléssel, közlékenyen és életörömmel muzsikált, minden stílusban otthonosan.
Lucienne Renaudin Vary huszonhat éves, és bár ő nem Maurice André, hiszen elődje egyszeri volt és megismételhetetlen, mégis magában hordozza azt a könnyedséget, természetességet, derűt és játékosságot, amely ahhoz kell, hogy valakinek érdemes legyen trombitálnia. Wagner Parsifaljában a bölcs öreg szerzetes, Gurnemanz mondja az I. felvonásban az akkor még megvilágosodása előtt álló címszereplőnek, amikor bevezeti őt a Grál szent csarnokába: „fiam, ez itt a térré vált idő”. Nos, egy trombitadallam a fénnyé vált hang. Ez a válasz a bevezetőben feltett kérdésre: azért szeretjük a trombitát, mert minden élőlény szereti a fényt. Márpedig amikor trombita szól, kisüt a nap: a trombita hangjai aranyló sugarak. Ezek áradtak Lucienne Renaudin Vary hangszeréből a Liszt Ferenc Kamarazenekar zeneakadémiai koncertjének bevezető és befejező számában, Alessandro Marcello (eredetileg d-moll hangnemű és oboára írt) c-moll versenyművéből, valamint Joseph Haydn Esz-dúr trombitaversenyéből.
A művész mindkét concertóban gazdag és sokszínű hangon játszott, valamennyi regiszterben egyformán kiegyenlítetten. Előadásmódját mindvégig könnyedség és közlékenység jellemezte. Élénk karakterizálással, dinamikusan és rugalmas ritmussal muzsikált. A Marcello-mű vonzerejét fokozta a nyitótétel friss tempóvétele és a finálé virtuozitása, Haydn trombitaversenyében hasonló funkciót töltött be az első tétel játékossága és a rondófinálé szellemessége. A szólista mindkét versenymű lassú tételét éneklő dallamértelmezéssel formálta meg, a melódiaíveket finoman indázó fioritúrákkal rajzolva körül. Tömör cadenzái nem tévesztették el hatásukat, előadásmódjának legfőbb erényét a gazdag hangon és a virtuozitáson kívül a zenélés természetességében ragadhatta meg a hallgató. A fiatal trombitás az elmúlt években többek között azzal fokozta hírnevét, hogy nemcsak a klasszikus repertoár darabjait tűzte műsorára, de a könnyűzene és a jazz területén is bizonyította jártasságát. Erre utalt első ráadása: Harold Arlen örökzöldjét, az Over the Rainbow-t játszotta kíséret nélkül az Óz, a csodák csodája című filmből, elegánsan parafrazeálva. Második ráadásként a Haydn-trombitaverseny zárótételét ismételte meg a zenekar társaságában.
Sokan vélik úgy, hogy egy koncertprogram akkor jó, ha egységes, mások az éles kontrasztok hatására esküsznek. Ezen az estén a kontrasztok győztek: a két trombitaverseny derűs és problémamentesen életigenlő keretében két olyan zenekari mű foglalt helyet, amelyekben a súly, a komolyság, a tudós elmélyülés kapott főszerepet. Tfirst Péter határozott és dinamikus koncertmesteri vezetésével a Liszt Ferenc Kamarazenekar az első részben Joseph Haydn 49-es számú f-moll (La Passione) szimfóniáját szólaltatta meg. A sűrű hangzású, sodró lendületű, szenvedélyes előadás nem hagyott kétséget afelől, hogy Haydn Sturm und Drang korszakában járunk, erre utaltak az erőteljes hangsúlyok és a zenei karakterizálás drámai ellentétei is.
Ha a Haydn-produkciót meggyőzőnek, sőt, kiválónak éreztük, ugyanezeket a jelzőket a második rész élén elhangzott Beethoven-tétel, a Nagy fúga tolmácsolása is megérdemli. A kamarazenekar játéka a közönség emlékezetébe idézhette Stravinsky híres mondását, amely szerint ez a kompozíció abszolút kortárs muzsika, és az is marad mindörökre. Tfirst Péter és muzsikustársai közvetítették a fúga ádáz lendületét, a hangokból sugárzó szenvedélyes intellektualizmust – vagy ha úgy tetszik, intellektuális szenvedélyt –, világossá téve a mű mögött munkáló alkotói erőfeszítés monumentalitását, és azt a beethoveni makacsságot, amelynek számára a folyamat logikájának ellentmondást nem tűrő végigvitele fontosabb a hagyományos értelemben vett szépségnél.