.jpg)
Zenekarunk július 2-án adott nagy sikerű koncertet Bad Kissingenben a Kissinger Sommer Fesztivál keretében. (A koncert ITT nézhető vissza.) A tervek szerint a csapat vasárnap este indult volna vissza Budapestre, hogy másnap már a július 7-i koncertre próbáljanak, azonban sajnos nem minden a tervek szerint történt… Olvassátok el kolléganőnk, Bordás Judit beszámolóját.
Az igazi közönségsiker, a remek fesztiválélmény után vasárnap délután jó hangulatú zenészekkel indult el a két fesztiválbusz Frankfurt felé. A reptérre érkezéskor optimistán néztük az információs táblát: hurrá, már ott a beléptető kapu száma, nincs késés jelzés, ez csak jobb lehet, mint az ide út (Akkor majd háromórás késéssel indultunk). Átestünk szépen a protokoll szerinti beléptetési kellemetlenségeken, csak a csellista kollégákra várt hosszabb procedúra a fedélzetre szánt hangszerekkel, a csomagjaink már a furgonnal hazaértek, a nem reptethető hangszerekkel együtt.
A kijelölt kapunál vártuk a nyitást a beszálláshoz, fura, hogy 20 perccel az indulás előtt még semmi, de késést nem írtak ki. És innen kezdődött a rémálom.
Hangosbemondó: más géptípust kaptunk, átvariálják az ülésrendet. Beszállunk, kisebb káosz, de végül mindenki és a hangszerek is elhelyezve, de nem mozdul a gép. Egyik zenészünk türelmét vesztve felkiált: induljunk már! – és mintha erre várt volna a pilóta, elkezdünk gurulni. Hallatszik is sokfelől: miért nem előbb szóltál?! Nevetgélünk, az izgulósabbak sápadtan, a többiek türelmetlenül ülnek, már egyórás késésünk van. Kiérünk a felszálló pályához, dübörögnek a motorok, gyorsan még bepötyögjük a családnak az üzenetet: indulunk. Aztán rövid csend után a kapitány bágyadt hangon közli, nem kaptuk meg a felszállási engedélyt, visszamegyünk, elnézést, és még néhány semmitmondó általánosság a további teendőkről. Nézünk egymásra hitetlenkedve, ilyen nincs.
Vagy háromszáz fáradt, elkeseredett utasra jut négy, legalább annyira fáradt és a feladat kilátástalanságától apátiába süllyedt ügyintéző. Előre a gyerekesek, a mi csapatunk csak vár, így 47-en együtt, ki-ki vérmérséklete szerint, dühöngve vagy elkeseredve néz maga elé. A zenekarral utazó szervezőcsapat rohangál le-föl, legalább víz, legalább valami ennivaló jusson mindenkinek. Már másnap van, és még mindig semmi az elszállásolásról. Végül sikerül egy arra kószáló reptéri munkatársnak elmondani, kik vagyunk, mik vagyunk, és bizony itt nem 2-3 emberenként kell szobát keresni. Megértésre találunk, röpke félóra, rohan felénk a hölgy, lobogtatva a szállás és taxi vouchereket, kész csoda, de van egy szálloda, nem is rossz, a központban, ahol mindenkit el tudnak helyezni. Még lelkünkre köti: reggel fél 6-ra, ha nem is mindenki, de a csoportvezetők legyenek a reptéren az átbookoláshoz. Semmi gond, még csak hajnali kettő, megoldjuk.
Nem említjük itt meg a szálloda nevét, ahol az egyszemélyes recepciós-mindenes kezdi meg a szobakiosztást, egy ideig lassan, de azért rendben zajlik a dolog, aztán az egyik fúvós kolléga érkezik vissza, és fanyar mosollyal közli: hát az ő ágyában már fekszik egy vendég. Na itt elszabadul a feszültségoldó nevetés, már a rekeszizmát fogja mindenki, jó, itt ma nem lesz alvás. Aztán sorban jönnek vissza a zenészek, a kiadott szoba nincs kitakarítva. Marad az előtér, a kanapék, erre-arra dölnek le az emberek, már nem vágyunk másra, csak legalább egy zuhanyzásra.
Kora reggel hárman indulnak a reptérre, többórás küzdelemben annyit sikerül elérni, hogy legalább egy másik szálláshoz jutunk, átbookolás lehetetlen ennyi emberre, főleg, hogy a reggeli járatot is törölték. Közben itthonról próbálnak segíteni, reménykedünk a vasútban, de a vonatok is mind foglaltak. A zenekaron belüli kapcsolati háló hozza meg végül a megoldást, elindul segítségünkre Magyarországról egy busz, kedd hajnalra számíthatunk rájuk, három sofőrrel, folyamatos haladással így kedd estére már itthon is lehetünk…
Már csak a csütörtöki óbudai koncert bizonytalanságát kell eloszlatni, hiszen így a hétfő-keddi próbák kiesnek: gyors műsorváltoztatás, ezt a kompromisszumot meg kell kötni a zenekar megszokott színvonalú teljesítése érdekében.
Köszönjük közönségünknek, hogy a módosítást zokszó nélkül elfogadták és megtöltötték a Társaskör kertjét!
Szeretnénk kifejezni hálánkat a saját kollégáinknak, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy a csapat a körülményekhez képest semmiben ne szenvedjen hiányt és a busztársaság munkatársainak a gyors segítségért, a fáradt emberek néha ideges reakcióval szembeni türelméért és a biztonságos hazajuttatásért!
