hegedű

Hargitai Géza

Nem voltam még ötéves, mikor a muzsikus édesapám, aki egyébként az Operaház brácsa szólamvezetője volt, kezembe adott egy hegedűt, mondván, „Na ez jól áll a kezedben kisfiam, akkor te hegedülni fogsz!”.

Úgyhogy mese nem volt, hiába éreztem néha, hogy legszívesebben inkább a sarokba vágnám a hangszert, győzött a szülői akarat. És az az igazság, hogy apámnak igaza volt, mert ment is nekem ez a dolog. Kilencévesen már versenyekre jártam, Csehszlovákiában először harmadik helyezett lettem, majd tízévesen elhoztam az első díjat.

Mint győztest fel is vettek a Zeneakadémiára, a Kovács Dénes által alapított Különleges Tehetségek Osztályába. Éveken keresztül magántanuló voltam, és végül hamarabb szereztem diplomát, mint érettségi bizonyítványt.

A gyerekkorom tulajdonképpen a gyakorlással telt. Ez napi 5-8 órákat jelentett, aztán amikor fél órára leengedtek focizni, úgy dübögtem lefelé a lépcsőn, hogy a szomszéd osztálytársam anyukája mindig tudott szólni a fiának, „Attila, szaladj játszani, mert most van a Gézának egy fél órája!”…

 

Egészen tizenhat éves koromig kötelességtudatból tettem a dolgom. Akkor kezdtem igazán magamra ráismerni, amikor a finn Sibelius hegedűversenyre készülve egyszer csak azt mondtam apámnak, bízza rám a gyakorlást, mert most már én is érzem, mit kell tennem – érzem a hideget, a kék havat, s azt, hogy mindezt miként kell a játékommal kifejeznem. Akkor apám fejet hajtott a kérésem előtt, és onnantól elindultam a saját utamon.

A Zeneakadémiára tíz évig jártam. Végül nem is diplomáztam, hanem egy nap behívtak a rektori hivatalba, és kezembe nyomták a papírt, mondván megcsináltam már az utolsó három évben évi 2 szóló- és 1 zenekari estet, amiket elfogadnak diplomakoncertnek.

Mindezt egy kicsit azóta is bánom. Sajnálom, hogy nem adhattam meg a módját a búcsúnak, vagyis nem készülhettem fel egy olyan ünnepélyes alkalomra, amelyre műsort nyomtatok, s amelyen ott az egész rokonságom.

Ezt követően négy évig az akkori Postás Szimfonikusoknak, majd 1982-től tíz éven át az Operaháznak voltam a koncertmestere. A külföldi karrier egyetlen alkalommal kísértett meg, 1984-ben. Konstanzba hívtak, és én már meg is írtam a beleegyező válaszlevelet, aminek a feladása valami miatt mindig csak váratott magára, és ott állt otthon a szamovár mellett.

A feleségem egyre csak kérdezgette, hogy mi lesz, ugyanis nem álltunk túl fényesen anyagilag – nem volt mindegy, miként alakul a jövőnk.

És akkor egy nap csöngettek, az ajtónk előtt pedig Németh Géza, a Bartók Vonósnégyes brácsistája állt. Azt mondta, szeretnének engem elhívni a kvartettbe, számomra pedig nem volt kérdés, mit válasszak, a levelet nem sokkal később el is téptem.

A kvartettel az egész világot bejártuk – egyedül Albánia, Dél-Afrika és Ausztrália maradt ki –, egy évben akár 120-130 koncertünk is volt, majd 1996-ban az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy Kossuth-díjban részesültünk.

Amikor évekkel később kiléptem a vonósnégyesből egy légüres térbe kerültem, nem láttam, merre induljak, s mint mindig, most is a feleségem lendített a történéséken.

Azt mondta, „hívd fel Várnagy Misit, hátha szükségük van valakire a Liszt Ferenc Kamarazenekarban”. S mintha csak egy látnok tanácsát fogadtam volna meg, Misi azzal kezdte, „de jó hogy hívsz, épp egy német turnéra készülünk és kell nekünk egy hegedűs”…

Az utazásról hazaérve, a zenekar tagjai összeültek, majd meghozták az ítéletet: „szeretettel várnak a zenekarba”.

A kamarazenélést meg kellett tanulnom. Rolla János eleinte sokszor rám szólt, hogy „na már megint szólózol”, mert számomra egészen más attitűdöt követelt a csapatban való játék még akár a vonósnégyeshez képest is. Itt ugyanis a közös hangzás megtalálásában nem az a legfontosabb, hogy minden zenész egyéniség legyen, hanem hogy miként tudunk összedolgozni.

Ki kellett nyitni a fülem a többiek játékára, és alkalmazkodni.

S aztán ott a közönség. A növendékeimnek azt szoktam mondani, a hallgatóságra úgy kell tekinteni, mintha egy láthatatlan póráz kötne össze velük, amely által a zenész terelget. Ez az előadóművészet egyik alapfeladata, aminek elengedhetetlen feltétele, hogy én magam is élvezzem, amit épp játszok, hisz enélkül lehetetlen átadni, amit szeretnék.

Valahol olyanok vagyunk mi zenészek, mint anno a sámánok. Ők is kaptak egy tudást, s a feladatuk az volt, hogy azt tovább örökítsék. Hogy meg tudjon maradni egyfajta folytonosság, mi is ezt tesszük azzal a bizonyossággal, hogy a világnak maximálisan szüksége van minderre.

Az én pályafutásom ma már a nyugdíj felé tart, de azt gondolom, mindent elértem, amire vágytam, s ami e fölött van, már ajándék.

Nagyon szeretem a „lisztes” társaságot! Elképesztő, mennyire különböző és mégis szeretetreméltó egyéniségek alkotják. Ugyanakkor, ha együtt muzsikálunk, mind egy irányba nézünk és haladunk.

 

(A zenész gondolatait lejegyezte: Gálfi Sarolta / azember.hu)