Lecsós brandenburgi
2011. január 13.
Kovács Sándor
Szánom-bánom: elkéstem a Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertjéről. Az ember nehezen számítja ki manapság Budapesten a közlekedésre fordítandó időt. Ez némi magyarázat, de semmiképp sem mentség. A nyitószám, a III. Brandenburgi már javában szólt, amikor hátra beosontam. Kezdem tehát a második számtól.
Nem tudom, kinek volt az ötlete, hogy a nagy Johann Sebastian zenéje mellett két fia, Carl Philipp Emanuel, illetve a második félidőben a négy esztendővel idősebb (s ezt a kvartot végig tartó, négy évvel öccse előtt elhunyt) Wilhelm Friedemann egy-egy szimfóniája is elhangozzék, de minden elismerésem és őszinte hálám érte. Nehéz megérteni, miért mellőzte őket a Máté-passiót újra felfedező romantika, s miért nem talált utat hozzájuk még a 20. század első fele, sőt, jó kétharmada sem. Pedig a maguk korában nagy tekintélynek örvendtek. A rabiátus természetű Friedemann talán kevésbé, Emanuel viszont annál inkább. Bizarrnak tartották fantáziáit: s ez a szó akkoriban egyértelmű elismerésnek számított. Újabban (talán a hetvenes-nyolcvanas évektől) Emanuel divatossá vált s talán Friedemann reneszánsza is hamarosan elérkezik. Méltán. Mindkettőjük zenéje hallatlanul érdekes, izgalmas, különleges. Emanuel szertelenebb és romantikusabb (a korai romantika, a Sturm und Drang értelmében). Rendszerint a háromtételes szimfóniák elsője örvendeztet meg váratlan fordulatokkal, meglepő megtorpanásokkal és újraindulásokkal, merész harmóniaváltásokkal, s rendszerint különösen érdekes a gyors nyitótételből a lassúba való „attacca" átmenet. A zárótételre aztán mintha elfogyna a puskapor, azok általában konvencionálisabbak - ahogy a most hallott C-dúr szimfóniában is, amelybe mellesleg a szerző a B-a-c-h motívumot is beleszőtte (a Wotqenne-jegyzék egyébként tizenkilenc szimfóniát sorol fel).
 |
|
|
A Liszt Ferenc Kamarazenekar magávalragadóan szólaltatta meg a pompás darabot. Sajnos emlékszem pályájuk kezdetére (azért sajnos, mert ez is bizonyítja, mennyire elszálltak fölöttem az évek). Reveláció volt Sándor Frigyes gárdájának végtelen profizmusa és virtuozitása. Aztán az évek során sokat változott előadási ideáljuk, de a profizmus és virtuozitás máig megmaradt. Talán tíz éve egy zeneakadémiai órán kísérleteztem (s ezt azóta egyébként többször megismételtem). Feltettem ugyanazt a tételt (Vivaldi Négy évszakából, illetve az egyik brandenburgi Concertóból) öt-öt előadásban. Közte volt az általam igen kedvelt Giardino Armonicoé is. A hallgatóknak nem mondtam meg előre, kik játszanak. Kicsit meg is lepett az eredmény: a Liszt Kamarazenekar (akkoriban viszonylag újnak számító) felvételére szavaztak mindkét esetben. Meg tudom érteni, miért: az ő interpretációjukba igen szerencsésen épült be mindaz, amit a historizmustól egy nem régi hangszereket használó együttes megtanulhat, átvehet és talán illendő is átvennie. Sajnálom, hogy a C-dúr szimfóniáról most nem készült felvétel: valósággal füstöltek az első hegedű szólamának futamai. Noha az arcok kicserélődtek és Rolla János is immár csak a háttérből irányít, a nemes hagyomány él és virul - hódolatom érte.
 |
|
|
Az első félidő végén Kelemen Barnabás kapott főszerepet. Fantasztikus ráadásokat játszott (a d-moll Partita Allemande és Gigue tételét). Nagy muzsikus: a zene minden rezdülését érti, szemmel láthatóan (bocsánat: füllel hallhatóan) tudatosan építi fel a produkciót, beszél a hegedűn és minden technikai nehézséget fölényesen ural. Meg kell azonban mondanom, az f-moll zongoraverseny g-moll hegedű-változatánál nem győzött meg maradéktalanul. Itt néha erőszakosnak hallottam. Fontoskodónak. Fiatal muzsikusokkal gyakran megesik, hogy felfedezik a részletek szépségét, szónokiasságát, elmerülnek benne. Az idő aztán meghozza a lehiggadást. Azt, hogy mintegy madártávlatból tekintsük át a partitúrát. Kelemen Barnabásnak van ideje erre - de az irányt nem szabadna eltévesztenie.
Friedemann négy tételes (kecses menüettet is tartalmazó) szimfóniájának előadásáról nagyjából ugyanazt mondhatom, amit Emanuel C-dúr szimfóniájáról fentebb elmondtam. Örültem a felfedezésnek (a művet, bevallom, nem hallottam eddig). A második brandenburgi esetében elvileg lehetnének súlyos kifogásaim: ezt a darabot nem ilyen trombitával képzelte a nagy Johann Sebastian, harántfuvola helyett blockflötét írt elő. De hát jött Lecsó. Vagyis Tóth László, a Nemzeti Filharmonikusok trombitása, aki meglehetősen köznapi kereszt- és vezetéknevét ezzel a kissé mulatságos ragadványnévvel egészíti ki - saját akaratából. Jött, látott és győzött. Mikor a közönség tapsainak hatására másodszor is eljátszották a zárótételt, a szokásos magas „c" helyett kivágta a magas „f"-et. Végezetül még egy névsor. Hutás Gergely volt az irányító szólamvezető, Tfirst Péter a második brandenburgi hegedű-szólistája, Oross Veronika a fuvolás, Dienes Gábor az oboista és Dinyés Soma a csembalista. Boldog lennék, ha mindenki ilyen szinten művelné ma Magyarországon a maga szakmáját.
Liszt Ferenc Kamarazenekar
2011. január 11. 19:00 Festetics-palota
Km.: Kelemen Barnabás (hegedű), Oros Vera (fuvola), Dienes Gábor (oboa), Tóth László Lecsó (tormbita), Dinyés Soma (csembaló)
Műv. vez.: Rolla János
Bach: III. Brandenburgi verseny BWV 1048
Ph. E. Bach: C-dúr szimfónia
Bach: g-moll hegedűverseny BWV 1058
W. F. Bach: F-dúr szimfónia
Bach: II. Brandenburgi verseny BWV 1047
2010. December 1. - Olasz Kultúrintézet.
Volt valaha a LISZT FERENC KAMARAZENEKAR-nak egy nagy barátja, akit visszatekintve ma is bátran illethetünk (a soha nem túlzó Kroó György egy régi kritikájából kölcsönözve a szavakat) „a világ legnagyobb trombitása", „a szakma fejedelme" titulusokkal. Maurice André, ha jól tudom, ma is él, 77 éves. Három és fél évtizede kezdett Budapestre járni, ROLLA JÁNOS és muzsikustársai kedvéért. Csodálatos koncerteket adott a hetvenes és nyolcvanas években, sokan emlékszünk ezekre az estékre -arról szóltak, hogy élni jó, a dolgok egyszerűek, és az ember nem ismer lehetetlent. Most az új, megfiatalított Liszt Ferenc Kamarazenekar felidézte a régi szép napokat: őszi bérletében ismét olyan hangversenyt rendezett, amelynek hőse egy kivételes tudású trombitás volt. Ez a trombitás azonban magyar. BOLDOCZKI GÁBOR, hozzáértők állítják, ma hangszerének egyik legjobbja, s ha az ember meghallgatja, nemigen kételkedik ebben az értékítéletben. Ezúttal két darabot játszott: a koncert első részének záró számaként kortárs kompozíciót, a szünet után pedig 19. századi bravúrdarabot.
Dubrovay László 3. trombitaversenye Boldoczki felkérésére született, s ajánlása is a megrendelőnek szól. Az ősbemutató 2010 augusztusában, a Mecklenburgi Fesztiválon zajlott le, a dedikáció címzettjének szólójával. A mű kéttételes, és a rapszódiák lassú- gyors tempóbeosztását követi. Aki hallott már néhányat Dubrovay rézfúvós művei közül, tudja, hogy a szerző régóta kutatja e hangszercsalád különleges hangzásait és játékmódjait, s e kutatások eredményét, a különböző újfajta effektusokat rendre beépíti műveibe. Ennek példáját mutatja a 3. trombitaverseny eleje is, ahol a szólóhangszer jórészt egy-egy hang színváltozásait mutatja be, és sok glissandót játszik. Ezután meglepő módon valcer következik, mégpedig -mint Sibeliusnál -szomorú keringő, valse triste, melynek hagyományos harmóniavilága és dallamossága meglepően éles kontrasztot alkot a korábbiak avantgárd hangzásközegével. Végül elképesztően virtuóz gyors szakasz zárja a darabot, olyasfajta zene, amelynek karakteréről talán elárul valamit, hogy az első benyomás alapján e formaszakaszt jegyzetfüzetemben Dubrovay „Dongójának" neveztem. A rendkívül hatásos és hangszeres szempontból igen hálás versenyművet Boldoczki Gábor lehetetlent nem ismerő technikai magabiztossággal, könnyedén és mutatósan - és persze nem utolsósorban a zene karakterei iránt mindvégig fogékonyan - tolmácsolta.
A Dubrovay-concertót a szünet után Donizetti-concertino követte, szintén Boldoczki előadásában. A G-dúr mű eredetileg angolkürtre fogalmazódott, az első elismerésnek tehát azt kell nyugtáznia, milyen idio- matikusan játszotta a szólista a más hangszerre számító kottaszöveget. A további elismerő szavak az elegáns, kantábilis trombitajátéknak szólnak -annak a képességnek, amely a rézfúvós hangszeren is meg tudja idézni a bel canto éneklés fényét, nemességét, életörömét. De persze adódtak e műben is apró hangjegyértékekkel lejegyzett, sűrű mozgású, élénk ritmikájú, virtuóz szakaszok, amelyek viszont a vokális fogantatású dallamosság után az eredendően hangszeres ihletés jelenlétéről tanúskodtak. Boldoczki Gábor ezekben is remekelt, a lelkes tapsot két ráadással (Telemann, Caccini) köszönve meg.
A megfiatalodott LFKZ koncertmesteri kottapultjánál az est négy számában HUTÁS GERGELY és TFIRST PÉTER váltotta egymást. Mindketten rátermetten irányították az együttest, melynek művészeti vezetője, Rolla János ezúttal a nézőtérről hallgatta végig a koncertet („ő most a Frici bácsi" - súgta mellettem valaki a partnerének, a zenekar egykori mentorára, Sándor Frigyesre utalva), s csak a műsor legvégén jött előre a pódiumhoz meghajolni. Az együttes két zenekari számmal keretezte a versenyműveket. Bevezetőül a kamarazenekari irodalom egyik klasszikusát, Bartók Divertimentóját hallottuk, talán nem ünnepi színvonalú, de igényességről tanúskodó előadásban. Feltűnt a nyitótételben a karaktervilág nem annyira karcos, mint inkább lekerekített jellege, a puha tónusú játék, amelyben a dallamok gördülékenyen kapcsolódnak egymáshoz. A Molto adagio középtétel nem maradt adósunk azzal a tragikummal és drámaisággal, melyet a hagyomány e történelmi balsejtelmekkel terhes tételhez társít. Végül a fináléban az effektusok erejére, olykor vállalt nyerseségére kellett felfigyelni -példaként a szinte dűvőszerű basszust említhetem, amely a tolmácsolás több más részletével együtt az autentikus hangszeres parasztzenei előadásmód hatására engedett következtetni.
A másik tisztán kamarazenekari szám átirat volt: Debussy Vonósnégyese (op. 10), melyet ezúttal kamarazenekari letétben hallottunk. A Liszt Ferenc Kamarazenekar a maga műsorfüzeteiben gyakran használja Pándi Marianne régi ismertetőit. Mosolyogva olvastam, hogy a zenetörténész, aki a szöveg írásakor (évtizedekkel ezelőtt) aligha sejthette, hogy szavai egyszer a Vonósnégyes kamarazenekari előadásához szolgálnak majd útmutatóul, éppen arról ír, hogy szerinte a zeneszerző „a négy vonós hangszert miniatűr zenekarnak tekintette, és a mű hangzásképét ennek megfelelően alakította ki". Nos, annyi bizonyos, hogy a darab a Liszt Ferenc Kamarazenekar előadásában abszolút idiomatikusan hatott. Engem mindenesetre gyönyörködtetett a nyitótétel puha, bársonyos hangzása, a sok pasztellszín, ami ugyanakkor nem akadályozta, hogy olykor telt forték szólaljanak meg. Tetszettek az Assez vif et bien rytmé második tétel remek pizzicatói, vonzott az élénk ritmus pergése-pezsgése, élvezetet szerzett az Andantino oldott, gesztikus dallamjátéka -a finálé ritmikájából pedig sugárzott az izgalom. Kitűnő produkció volt, amit hallottunk, tele ambícióval, igényességgel -magam többre értékeltem, mint a Divertimento megszólaltatását.
CSENGERY KRISTÓF Muzsika
|
A Liszt Ferenc Kamarazenekar és Seleljo Erzsébet a Kiscelli Múzeumban
A nagy nyári szabadság közben nagyon ki tudok esni a ritmusból. Még hangversenyre sem kívánkozom úgy, mint egyébként. Amikor elengedem magam, és egy szakadt pólóban teszek-veszek a műhelyemben, vagy a kertben, akkor külön erőfeszítést igényel átöltözve kimozdulni. Nem kivétel egy szabadtéri esemény sem, különösen akkor, ha ennyire esőre hajlik. Egész nap szemerkél, de a rendezők kitartanak, a meteorológia azt ígérte, hogy bárhol-bármi történik, a Kiscelli múzeum udvarán nem fog esni, és tényleg, ott valóban száraz minden – egészen a kezdés percéig...
Az egyre hangosabban záporozó esőben legfeljebb két periódust hallunk a Rossini-szonátából, majd Rolla János bosszús legyintése után csomagolás, hurcolkodás, és mindannyian bepréselődünk egy nem túl tágas terembe.
Itt magának az együttesnek is kevés a hely, de a szép számú közönség is épphogy elfér. Én a hátsó sarokban, félig-meddig egy szobor hóna alá szorulva állom végig a hangversenyt, de már az első tétel közben minden nyűgöm-nyavalyám, egész napi kedvetlenségem elmúlik.
Nem mintha a Liszt Ferenc Kamarazenekar hibátlanul játszana, de amit hallunk, az szerencsére nem a készületlen, vagy gyenge képességű muzsikusok felületessége, hanem csak egyfajta nagyvonalúság a pontossággal és intonációval szemben. Fogalmazhatnék úgy is, hogy Rolláék inkább a zeneiségre és stílusra koncentrálnak, és valóban, játékukban most sokkal több a spiritusz, mint egynémely kicsiszolt lemezprodukciójukban. A Rossini sem volt rossz de a Respighi-táncok különösen szépek. Nagyon erősen törekszik a gondolat – nem először fogalmazom meg –: a Liszt Ferenc Kamarazenekar élőben, hangversenyen nekem mindig nagyságrendekkel nyújtott többet, mint felvételről. Magamban bólogatok, bizony érdemes volna sokkal többször meghallgatni őket.
A második félidő Kreislertől Weinerig ívelő programjával szemben voltak előzetes fenntartásaim. Már a szünet után a Szerelmi bánattól a Rókatáncig csak ráadás és megint csak ráadás?
De aztán a helyszínen, "élőben", visszakoznom kellett. Volt az egésznek némi nosztalgikus bája. A kicsit túljátszott szalonstíl egyszerre volt ironikus és szeretnivaló, amit még ki is hangsúlyozott, hogy a szólókat mindig az együttes más-más tagja vállalta.
Mindazonáltal az estét emlékezetessé a Glazunov-szaxofonverseny és szólistája tette.
Seleljo Erzsébet tehetségére már volt alkalmam rácsodálkozni, amikor még konzis diákként lépett fel a Sziget komolyzenei sátrában. Akkor azt írtam: "Apró technikai problémáival együtt is meglepően muzikális. Szegény! Mit tud kezdeni egy nagy-nagy hangszeres tehetség, ha az a hangszer szaxofon?"
Csak most látom, milyen régen is volt. Már hét éve – de nem tévedtem.
Seleljo Erzsébetnek bizonyára nehezebb dolga volt, mint egy népszerűbb, nagyobb repertoárral rendelkező hangszerrel lett volna, de ezzel is megküzdött. A hét évvel ezelőtti tehetség most ugyanolyan muzikális, de mára elmélyültebb és magabiztossá is vált – egyszóval beérett.
2010-07-26 Café Momus
|
|
„Händel–Mendelssohn-sorozatának május 20-i hangversenyén a Liszt Ferenc Kamarazenekar először eljátszotta Händel op. 3-as concertóinak a múlt alkalommal nem hallott felét, az 1–3. sorszámú darabokat. Valószínűleg ez a sorozat izgalmasabb fele, mert a múltkorinál is szuggesztívebben, új és új színekkel kápráztatva forgott a zenei kaleidoszkóp, s mintha a zenekar hangzása is még nemesebb, még tömörebb lett volna, mint legutóbb. Izmos-rajzos volt a no. 1-es concerto nyitó hegedűverseny-tétele, nemes Rolla János-szólókkal, s remekeltek a fúvós szólisták, előbb az oboák (Káli-Fonyódi Fruzsina és Belej Márton), majd a zárótételben a fagottok (Hartenstein István és Hunyadi László). A no. 3-as G-dúr concertóban, melyben – a hegedű és az orgona (Dinyés Soma) mellett a fuvola az elsődleges szólóhangszer, Sebők Erika játszott makulátlan szépségű, puha és túlvibrálatlan hangon, élő és úgyszólván pajzán zeneiséggel. A no. 2-es B-dúr concertóban visszatért a csembaló és az oboák rajzosabb hangzása; az öttételes, szvitszerű darabban a mindvégig remek és szilárd basszus szólamból kiválik és pompás szolisztikus feladatot kap két gordonka.”
2009.05.25 Revizor,Malina János
|
|
„A Liszt Ferenc Kamarazenekarnak és kiváló szólistáinak éppen ezért jutalomjáték az egész Händel-opusz. Úgy vannak ők otthon ebben a világban, mint egy vonósnégyes-társaság a Haydn-kvartettek világában – minden titkát jól ismerik, és örömmel osztják meg őket a közönséggel. A zenekar nemesen és erőteljesen szól együtt, ugyanakkor dinamikája és játékmódja hajlékony és változatos. Rolla János kisugárzása, erőteljes játéka és kontrollja szuggesztívebb, mint valaha; s – az F-dúr concertóban – rövid, de virtuóz szólója is élmény. A szólisták – Rácz Ottó és Horváth Eszter oboázott, Tallián Dániel fagottozott – érzékien szép hangon, ugyanakkor hallatlan precizitással és alkalmazkodással játszottak. A csembalót Gyöngyösi Levente uralta, míg Horváth Márton Levente a D-dúr koncert d-moll hangnemű II. (egyben záró) tételében egy komplett orgonaverseny-tételt vezetett elő – remekül, miután az I. tételben a zenekar „tűzzel” átitatott játéka a koncert első felének legnagyobb élményét szerezte.
A hangverseny második felében átiratban előadott, 18 évesen komponált Mendelssohn:a-moll vonósnégyes pedig élményszerűen szép előadást hozott, olyan élményt, amelyet a zenekari változatban előadott vonós kamaraművek a legritkább esetben jelentenek. Az előadás érzékeny és kontrollált, a tetőpontokon maradéktalan intenzitású volt, szólam-szétszólás nem rombolta az illúziót, és főként: Rolla János magas fokú költészettel idézte fel a fiatal Mendelssohn megejtő és varázslatos világát. A nyitótétel gazdagságát és ifjúi mindentakarását, a gyönyörű II. tétel szavakba alig foglalható boldog–bánatos idilljét és fürge, játékos epizódját. Különleges varázslat volt a – ráadásként még szívszorítóbban eljátszott – III. tétel a lágyan libbenő pizzicatókkal és – középrészként – az egyik legszebb mendelssohni tündértánccal, s méltó zárás a rejtélyes, hegedűszólóként elhangzó recitativókkal szaggatott (ezek hegedűszólóként hangzottak fel), csupa-kérdés zárótétel. Igazán nagyszerű este volt.”
2009.04.26 Revizor,Malina János
|
„ARANYAT ÉR”
„Amikor Haydn 49. szimfóniája (f-moll, La Passione) elkezdődött, méghozzá egy Adagio tétellel, érzékeny pianókkal és igénybevevő belépésekkel, rögtön rácsodálkozhattunk a hangzás fantasztikus egységére: arra, ahogy például négy hegedű hangja tökéletesen összeolvad, egyszerre rezdül, egyszerre mozdul; ahogy az egyes szólamok abszolút átláthatósággal fonódnak egymásba, de élő, lélegző, pulzáló egészet hoznak létre. A halk hangzás náluk mindig gyönyörködtetően anyagszerű, a magvas, dús forték viszont sosem erőltetettek – a selymes hangzó felületeket végig megvilágítja valami meleg fény. Az Allegro di molto tételben különösen élveztem a cselló–nagybőgő szekció robbanó hangsúlyait, valamint az egész együttesnek azt a különös egyensúly-érzékét, amellyel a kontrasztokban és jelentős pillanatokban gazdag, tartalmas interpretációt egyfajta humánusan klasszicizáló ideál jegyében tudta megtartani....”
„A Liszt Ferenc Kamarazenekar Mozart szórakoztató zenéinek (divertimentóinak, szerenádjainak és cassatióinak) műsoron tartásával missziót lát el: miközben tagjai különös affinitásra tettek szert a könnyedséget és egyszerűséget kifinomultsággal és ötletgazdagsággal egyesítő repertoár megszólaltatásában, játékuk folyamatos mintát és biztatást jelent azoknak az amatőr kisegyütteseknek, melyek számára ezek a darabok a legkézenfekvőbb játszanivalót jelenthetik, s amelyekkel az LFKZ kurzusokon, közös zenéléseken is szokott foglalkozni. A D-dúr divertimento (K. 334) első tételében nagyon tetszett, hogy a zenészek Rolla vezetésével megmutatták a zene változatos gesztusainak és hangütéseinek kavalkádját; a később ráadásként újra megszólaló első menüett pedig az együttes hegedűseinek dallamrajzoló képességét dicsérte.”
2008.11.30 Revizor,Péteri Lóránt
|
|
„Az est második részében bekövetkezett, ami még a koncerttermeket gyakorta látogató zenebarátok életében is csak igen ritkán fordul elő. Schubert kamarazenekarra átírt vonósnégyesének taktusai közben megállt a levegő. Mélységesen megrendített, szinte a székhez szögezett ez az előadás. Az együttes hangzása már önmagában is lenyűgözött, nem is értem, hogyan voltak képesek ilyen homogén játékra. Gyakran a negyed ekkora létszámú vonósnégyesek sem tudnak ennyire együtt lélegezni, gondolkozni, érezni. Rolla János és zenekara csodát tett ezen az estén, azt hiszem, ezt senki sem vonja kétségbe a szerencsés jelenlévők közül. Sokáig tűnődtem, hogyan is lehetne mindezt úgy megfogalmazni, hogy azok is értsék valamennyire, akik nem hallhatták, nem lehettek jelen a koncerten. Aztán arra jutottam, sehogy. Elemezni az előadás apró részleteit teljességgel felesleges volna, és a dagályos lelkendezést sem érzem igazán helyénvalónak, inkább csak azt ajánlom, menjenek el minél többen a születésnapi bérlet maradék két koncertjére a Zeneakadémia Nagytermébe.”
2008. február 17. Cafe Momus,Johanna
|
|
„Az est méltó volt az együttes régi nagy híréhez.”
„Ezt a nemes ízléssel egybeszerkesztett anyagot-Weiner Leó:Pastorale,fantázia és fúga-a Rolla János vezette hangászkar remek formában, tökéletes hangzásarányokkal, gyönyörű tónusban, a magyar idiómát anyanyelvi szinten beszélve adta elő. Utóbbi vaskos közhely, ám hangsúlyozása mégsem teljesen értelmetlen abban a korban, melyben az internacionalizálódás lassan, de biztosan felmorzsolja a nemzeti iskolákat az előadóművészetben is.„
„Franz Schubert d-moll („A halál és a lányka”) vonósnégyesének hallgatásakor nem kellett feszengenünk, és ez elsősorban a Liszt Ferenc Kamarazenekar tökéletes ízlésének és előadói kultúrájának köszönhető. Olykor mintha valóban pusztán négy ember játszott volna, de a nagyobb, közös kitörések sem hatottak elidegenítően; a második, a híres variációs tétel hangzása hallucinatív volt, a Scherzóban kétségbeestünk, a záró Prestóban pedig annak rendje és módja szerint megtisztultunk. „Ahol nincsenek szenvedélyek, ahol nincsenek affektusok, ott nincs erkölcs sem”, mondta C. Ph. E. Bach esztéta kortársa, Johann Mattheson. Az együttes játékát hallva elégedetten nyugtázta volna, hogy élnek még a jó, léleknemesítő erkölcsök a mai előadóművészetben is.”
2008. február 17 Revizor,Csont András
|
|
„a Liszt Ferenc Kamarazenekar remek produkciót nyújtott. Rolla János primárius értő vezetésével minden játékos a maximumot hozta....”
„...a sokkal zenekaribb, robusztus scherzóban és a táncléptekkel a halálba menetelő zárótételben kitűnő produkciót hallhattunk: remek vonósok remekül muzsikáltak, olyan hozzáértéssel, amit tényleg csak a legjobbaktól lehet hallani.”
(Schubert:C-dúr vonósötös)
2007. november 17. Népszava,Szász István
|
|
A LISZT FERENC KAMARAZENEKAR ÉS RÁNKI DEZSŐ közös koncertje ritka fényes mulatságul szolgált. Mindjárt a hangverseny legelső száma, Beethoven Prometheus-nyitánya pazar esti programot ígért: az emberbarát őstitánt és májkárosodott kultúrhéroszt megidéző közkedvelt koncertdarab hibátlanul, markáns tagolással hangzott fel Rolla Jánosék öszszecsiszolt csapatmunkájának eredményeképpen. Úgyszintén zavartalan összjáték jellemezte Beethoven G-dúr zongoraversenyének előadását is, mindazonáltal derűs ámulatunk ekkor már elsősorban Ránki Dezső működését dicsérte. A nagyszerű szólista egyéniségének jól ismert tartózkodó szemérmessége optimálisnak bizonyult e fenséges versenymű előadásához, a harmadik tétel - utóbb ráadásként megújrázott - szapora léptű s egyszersmind diadalmas futamainak hallatán pedig Ránki szinte már boszorkányos, s változatlanul intakt technikáját csodálhattuk.
A második részben azután megint csak osztatlanul a Liszt Ferenc Kamarazenekarnak szólt a jól megérdemelt tapsos ováció. Schubert 1828-as C-dúr vonósötösének zenekari változatában ugyanis az együttes mindahány törzstagja kitett magáért, s az eredetileg is inkább kamarazenekari szerkesztést imitáló kései kompozíció hamisítatlan hálás bravúrdarabként funkcionált. A táncos-szlávos zárótétel mesterien sikerült, s érthető módon ez alkalommal sem maradhatott el a lelkesen kikényszerített s a tüneményes hangversenyt bevégző ráadás. A méltán elégedett koncertközönség napsugaras kedéllyel vághatott neki a metszőn szeles téli éjszakának, s néhányan talán még az obligát köhécselésről is megfeledkeztek.
2007. november 9. Magyar Narancs,László Ferenc
|
„Jó, hát persze hogy jó. De nem úgy, ahogy egy nagy koncert jó, hanem kényelmes volt. Az ember csak ült a fa alatt a műanyag székben, és nem agyalt, nem töprenkedett, hogy mi miért van, csak örült az estének, örült a zenekarnak. Ők meg jöttek, leültek, elkezdték Farkas Ferenc Régi magyar táncok című, nyilvánvalóan Respighi hatására készült darabját, a néző megértette, amit meg kellett értenie, és körülbelül ennyiben maradtunk egész este. A zenekar kipihentnek tűnt, jó formában játszott, egyszerre oldott és mégis alaposan bepróbált, élvezték a játékot, de fegyelmezettek voltak, úgy szólt együtt a ráadásnak adott Pizzicato polka, ahogy kell. A ráadásig vezető út sem volt göröngyös, rövid darabokból áll az este, sor kerül a bevált számokra, Weiner Rókatáncára és Bartók Román népi táncaira, de adtak hozzá Csajkovszkijt és Dohnányit, Puccinit és Hofstettert.
A zenekar ugyanaz és mégis egészen más, a tagok cserélődnek, a nagy, aranykori gárdából ma már csak öten játszanak, és mégis rá lehet ismerni azonnal a régi Liszt Ferenc-es hangzásra. Ott van Rolla a meggörbedt hátával koncertmesteri minőségben, és vele szemben ott ül súlyosan és megnyugtatóan a csellista Kertész Ottó, a híd két szilárd pillére pedig megtart mindenkit, a szigorú Kiss Györgyöt és a nagybőgővel állandóan táncra perdülő Horváth Bencét. A hangzás sokszor új ötletekkel, új ihlettel egészül ki, nem emlékszem, hogy régebben is ilyen finoman, törékenyen elegánsan játszották volna a Hofstetter-szerenádot, de a Bartók-mű olyan volt, amilyen lenni szokott.
A második részben a hegedűszólam fiataljai szólóztak, Kreisler-művek kamarazenekari átiratai hangzottak el, és pillanatokra sem volt vészhelyzet, az egészben volt ugyan valami léha, majdnem vendéglátós hangulat, de ez nem idegen a nagy Kreislertől, a négy fiatal pedig nagyon tisztességesen húzta. A léhaság egyszerre fokozódott és vált életveszéllyé a Denevér-nyitány kamarazenekari változatában, ami, természetesen, lehetetlen küldetés, nem lehet hegedűkön oboázni és harangozni, de mégis kisült valami hasonló az egészből, jókedvű vagányság, ami a darab lényege is, meg zenészmulatság: mutassatok valamit, amit nem tudunk eljátszani. Nem mutatunk.”
(A Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertje - augusztus 4., Kiscelli Múzeum)
2007.augusztus.10. Fáy Miklós
|
|
„sugárzott belőlük a frissesség, a lelkesedés, a zene iránti odaadás öröme. Ami a zenekarvezető Rolla János színpadra lépésével talán csak fokozódott.”
„A Liszt Ferenc Kamarazenekar előadása -Benjamin Britten:Simple Symhpony- a zene könnyedségének megfelelően volt örömteli és a fiatalkori darabnak megfelelően lelkesült. Tökéletesen érvényesült a nyitó Bourrée-tétel hevessége, a Finálé pajkos hangvétele, az Érzelmes Sarabande olykori túlcsordulása feltehetően nem lett volna a szerző ellenére, és mintha egyetlen hangszer szólt volna, hallatlan virtuozitással pengett a zenekar a Játékos Pizzicato című tételben.”
„A Liszt Ferenc Kamarazenekar valamennyi erénye megcsillanhatott az előadás során: a világos formálás, a tökéletes együttjáték, a kisebb piszkoktól is mentes, homogén vonószenekari hangzás, amelyben az egyes apró szólók finom fénnyel csillantak meg.”
2007. május 27. Új Zenei Újság,Fazekas Gergely
|
|
|
|
„Aki manapság biztosra akar menni, világszínvonalú muzsikálásra vágyik, az válassza a Liszt Ferenc Kamarazenekart!”
„A Britten-darabok előadásában mindenesetre az utóbbi időszakban tapasztalt, zenekarral kapcsolatos pozitívumok köszöntek vissza, örömzenélés, tiszta hangzás, sokszínű, de mégsem harsány dinamika, megbízható értelmezés, mely azonban nem válik egyen-interpretációvá. Kidolgozottság és mindenre kiterjedő egyensúly. A szólókat szólisztikus profillal, egyénítve és extrovertáltan formálták az arra kijelöltek, miközben egy pillanatra sem kockázatták a zenekari hangzás homogenitását. A ritmus agokikája néha kifejezetten merésznek tűnt, de a lüktetés stabil pulzálása végig biztosította egy-egy tétel kohézióját. A kamarazenekaron belüli kamarazenei állások (a duótól a kvartettig) minden esetben erős megvilágításba kerültek, s ez a hangszerelési színezeten túl a formálás szerkezeti pontjaira is felhívta a hallgatóság figyelmét: ez különösen a Frank Bridge-variációk követését tette egészen könnyűvé. (Utóbbi mű a hangvétel tekintetében is könnyűvé, könnyeddé vált, a magam részéről nem bántam.) Az 1934-es (zenei témái 1925 előtti gyerekdarabokból származnak) Simple Symphony mendelssohni derűjével és mendelssohni zsenijével keltett feltűnést. A variációs darabban a játékmódok polifóniáját a koncentráció feszültségét, és a jó pillanatokra időzített kisüléseket díjaztam. Utóbbi fából vaskarikának tűnik, hiszen a kisülések jósolhatatlanok, csak vérbeli művészek képesek időzíteni.”
2007.május 23. Fidelio
|
|
„A Kamarazene szupersztárjai”
„Amilyen a vízilabdában a magyar válogatottnak,körülbelül olyan híre van komolyzenei körökben szerte a világban a Liszt Ferenc Kamarazenekarnak.Két apró kis bizonyság erre:az együttes 260 városban szerepelt már az USA-ban,vezetőjük Rolla János pedig a Francia Becsületrend Lovagja!A vonós csapat valamelyik CD-je bizonyosan ott található minden honi zenerajongó polcán.”
2007.február 12. Dunántúli Napló
|
|
„A Liszt Ferenc Kamarazenekar legutóbbi koncertjén figyelni kellett. S aki figyelt, az rájöhetett, hogy ez a réges-régi együttes ma is viszonyítási pont. S ha azt mondom, hogy divatjamúlt játékot hallottunk a Rolla János vezette zenekartól, akkor ez dicséret: úgy tűnik, hogy ez a fajta muzikalitás, profeszszionalizmus, a hangzás meglepő tisztasága, a játék természetessége, problémátlansága és simasága divatoktól független interpretációs stratégia. Illetve dehogy. Rolláékban épp az a fantasztikus, hogy úgy tesznek, mintha nem lenne interpretációs stratégiájuk. Ma, amikor szinte mindenkinek csak az van. A Liszt Ferenc Kamarazenekar mai értelemben nem érdekes. Ám aki Griegre, Mozartra vagy Schubertre pazarolja a drága idejét, az néha tegyen magasról a mai érdekességekre. Azért kellett nagyon figyelni legutóbb, mert nemigen hadonásztak széles mozdulatokkal a színpadon, csak finom, diszkrét amplitúdójú zenélés zajlott, s ennek az est első számában meg is volt a pozitív eredménye: Grieg Holberg-szvitje (a mű hasonlóan szemérmes, mint az előadók játékstílusa) szellemes, helyenként pimaszul modern kompozícióként állt előttünk, a hangzáskép pedig olyan tiszta volt, amit a pompás akusztikájú hangversenyterem még nemigen élhetett át. Csak példaként említem, hogy az egyetlen nagybőgőből kipendített hangocskák tonnányi vasbetonnal felérő fundamentumot biztosítottak. A zárásnak eljátszott Schubert-szimfónia előadása nagyszerű volt. A menüett tétel teljesen Mozart, de mire kimondtam volna, el is játszották ráadásnak a nagy g-moll szimfónia inkriminált menüettjét. Annak, aki figyelt.”
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,
2007. január 25. Magyar Narancs
|
|
„a LFKZ játéka a legmagasabb tudásról tett tanúbizonyságot!Technikai tökéletesség,változatos karakterek,puha gömbölyű hanggal párosulva!...”
„Mozart és Mendelssohn ragyogó műveit a tökéletesen játszó LFKZ könnyedén,lendületesen,egységes,kifejező hangon,kecses bájjal adta elő!”
2006.december 12. Erlanger Nachrichten
|
|
„ez valóban egy kivételes este volt,mert a Liszt FerencKamarazenekar mindamellett,hogy nagyon érzékenyen kisérte Danjulo Jshizakát-reagálva a szólista rezdülésére-,minden lehetséges módon erősítette a zenei mondanivalóját.Ehhez a kivételesen muzsikáló nagybőgős is hozzájárult.”
„a LFKZ végig a legmagasabb játéktechnikai színvonalon,erős formáló erőt sugározva,egységes hangzással játszott.Mozart F-dúr Divertimentója édes olasz bájjal,de mégis feszesen kidolgozott tagoltsággal csendült fel.
Grieg:Holberg-szvitjében kiválóan forrtak egybe a különböző zenei karakterek,s Mendelssohn vonósszimfóniájában is végig intenzív,kifejező hanggal vonta magára a figyelmet a zenekar.”
2006.december 7. Fuldauer Zeitung
|
|
„Az Erzsébet királynő-teremben a zenekar legjobb képességeit csillogtatta meg, a homogén hangzásban a szólamok egymáshoz való viszonya leheletfinom pontossággal volt kiegyensúlyozva. Az együttes szinte hibátlanul játszott, Rolla János koncertmester pedig kivételesen biztos vonókezelésről és hangfantáziáról tett tanúbizonyságot. Összességében az előadás egyfajta vonzó könnyedséget és elegancát sugárzott magából...”
Richard Joseph, Financial Times
„Minden várakozásunkat felülmúlta”
Manhattan Mercury
„A gulyás íze”
The Jerusalem Post
„Zenei fénypont”
Davoser Zeitung
"...Létrejött egy olyan ifjúsági zenekarunk, amely nemzetközi mércével mérve is magas színvonalat képvisel...Most Sándor Frigyes professzor keze alatt valósággal csodát mível az az együttes, amelynek tagjai egyébként nem kivétel nélkül mutatnak fel egyénileg is kiváló tanulmányi eredményeket...az együttzengés kristálytisztaságával, a technikai virtus fölényességével és valami ellenállhatatlan lendület sugárzásával kápráztattak... Mindezt a fénylő keretet belülről, az együttmuzsikálás szinte látható öröme töltötte meg, ami lehetővé tette, hogy ez a nagyszerű együttes természetes könnyedséggel idomuljon akár Purcell, akár a Bachok, akár Mozart, vagy Rossini stílusához...."
Kecskeméti István, 1966 május, Muzsika
„Magyar tűzijáték, brilliáns hegedűsök”
Kleiner Zeitung
„A kamarazene-rajongók ünnepe”
Salzburger Volksblatt
„A vonóscsapat a legkisebb együttesekre jellemző ritmikai rugalmasságal büszkélkedhet, de egyúttal egy nagyobb zenekar frissességével és összehangoltságával is. Szinte együtt lélegeznek a zenével, vezetőjük, Rolla János egy titkos jelzése hatásosabb minden karmesteri instrukciónál. És ami a legfontosabb: mintha csak szórakazás lenne számukra mindez...”
Octavio Roca, The Washington Post
„A magyarok hangversenye bámulatba ejtő volt.”
The Irish Press
„Zenei diadal”
The Royal Gazette Hamilton
„Kötetlen játéköröm”
Hannoversche Allgemeine Zeitung
„Mozart magyar tűzzel”
Willi Leinenger, Augsburger Allgemeine
„Liszt Ferencék csapata pompás”
The News Virginian
„A budapesti Liszt Ferenc Kamarazenekar: az emberi tökéletesség”
Nice Matin
„Minőségi muzsika Liszt Ferencékkel”
Journal de trade, Sao Paolo
|
